Ambrus Lajos - Prágai Tamás: Mészöly Miklós - Hang-kép-írás 1. (Budapest, 2006)
„...Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...” (Jelenczki István portréfilmjéből)
A gyorsan változó és gyorsan megjelenő reménytelenség tablójából békésebb a ki- röppenés, kirándulás a békésebb pusztulás természetességének dimenziójába. Ha mindent megváltozva látok, ez a békés elmenés, elbúcsúzás és pusztulás idillikus formája. De ilyen idillre pillanatnyi korunk nem nagyon ad lehetőséget, mert nem természetes módon rombolódik szét számunkra a környezet és a világ. A ritmusok és a felgyorsult bekövetkezések menetrendje az, ami embertelenné teszi a históriának ezt az arculatát. De azért azt gondolom, nem volna helyes egy ilyen miliőben, akár a visszaemlékezés ürügyén, ilyen szomorkás hangot ütni meg. Azok közé a szerencsések közé tartozunk, akik az emlékezés megkövetelt békéjében emlékezhetnek valamire. Ilyenkor az embernek óhatatlanul azokra kell gondolnia, akik olyan lelkiállapotba kerültek tömegesen, hogy a visszaemlékezésnek erre a nyugalmára módjuk sincs, sem belső erejük - azok sajnálatra méltók. Tulajdonképpen mi, kis túlzással azt mondhatom, kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy így, békés körülmények között tudunk visz- szaemlékezni. A túlélés önmagában felelősség, probléma, és ennek a nemzedéknek és ennek a kornak tényleg egyik legtermékenyítőbb, szomorúan termékenyítő feladata, hogy ezt teljesítse. Ránk marad a dráma látványa, az összeomlások sorozata, erről hírt hagyni és monumentumot hagyni, ez az átlagembernek, a köznapi utcaembernek éppen úgy feladata és kötelessége, mint a valamilyen szakmába vagy úgynevezett teremtő szakmába, tehát a művészetek széles spektrumába tartozónak. Mérhetetlenül fölnagyítja, fölerősíti ezeket az emberi kötelességeket. Nem adatott meg nekünk, különösen ma nem adatott meg nekünk az, hogy hanyagul éljünk. A mi mostani hanyagságunk nemzedéket meghatározó dolog tud lenni, úgy örökíteni és hagyni magunk mögött a világot, hogy ne legyen teljesebb, fejlettebb képük arról, hogy milyen luciferi erők mozognak bennünk, és korántsem vagyunk ábrándos angyalkák. Tehát ne hagyjunk hamis képet. Ezzel indirekt módon, de segítjük a továbblépésnek és a pozitívabb kibontakozásoknak valamilyen lehetőségvilágát. A mai ember minden esettsége ellenére sokkal felelősségteljesebben köteles élni, mint a lenyugodott történelmi korszakokban. Ott lehet lazítani, lehet pocakot növelni, lehet elábrándozni az élet drámáján, nekünk ez a fajta belső nyugalom ezen a szinten nincs megadva. Ez kötelességként valamilyen formában ott kell mozogjon a társadalmakban, a vezetőkben és a modern rabszolga-társadalomban. Az emberek nem igazán méltó tudati szinten élik át a saját kis, pár évtizedre szabott életüket, és ennek a felelőtlenségnek az összegeződése vet árnyékot a holnap tör16 „...ott volt apám főmérnök.„*
