Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Háború, ostrom, gyerekkor

Búskomor intézeti növendék is a legközönségesebb gyerek módjára voltam. Undokul, kiállhatatlanul nyafogva. A felnőtt tapasztalat, a szervezetembe került idegen anyag, minthogy nem tudtam, nem tudhattam vele mit kezdeni, egyszerűen betokoso- dott; mérgezni mérgezett, de a gyógyuláshoz, a megértéshez, a feledtető ellenanyag-termeléshez nem segített. Gyerek módra kaptam a felém nyújtott mentőöv, a vers után is. Fuldokoltam, kimentettek; mélyet lélegeztem, mentem játszani. A felnőttek az irodalom jövőjéről vitatkoztak; Gyerekköltészet, avagy a közönség útja a költészethez, ezzel a címmel jelent meg az esetünkről beszámoló tanulmány a Válaszban. Holott nem mi léptünk itt a költészethez vezető új útra, hanem az orvostudomány, kínjában ő is, és korántsem valamely fennkölt eszmétől vezettetve, hisz valamit kezdenie kellett a két lábon járó háborús roncsokkal: hát föltalálta a versterápiát. Kipróbáltak egy gyógyszert, használt - ez történt; és mi lehet ennél fontosabb a háborús emlékek járványa idején«!

A látszat. Az, hogy egy budai intézetben úgy tenyésztik a költőt, mint faluhelyen a birkát.

A drámai igazság ennél egyszerre volt köznapibb és csodaszerűbb. Ontottuk a verseket, és én az egyikben végre le tudtam írni azt, hogy mit tartalmaz az egész valómat mérgező háborús góc. „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ez alatt halt meg az Édesapám!” Szó sem volt itt, ahogy ez az idézett sorpárból is kitetszik, a gyermek Mozart teljesítményéről, de még a Roberto Benziéről sem. Körülnéztem, sikerem volt; én is tudok fejelni - labdával ugyan csak mérsékelten, de a csillagokkal annál inkább; írom le mai eszemmel azt az érzést, ami akkor, a költeményem felolvasása után eltöltött. A költészet, mely felé én állítólag útban voltam, eszembe sem jutott.

Mint ahogy később, mármint a következő hónapokban is csak ritkán. Főszerkesztő voltam, életemben először és föltehetőleg utoljára; hogyne imponáltam volna magamnak! Elvittek a Rádióba; hány gyerek járt oda nyilatkozni! A Parlamentben a tájékoztatásügyi miniszter fogadott; kinek hoztak ott fémtálcán málnaszörpöt! Nekem, aki föltaláltam az Árva Fiú Versét és aki már legalább tízszer láttam a Vígoperában (és mindannyiszor ingyen) a Don Pasqualét, a főbb szerepekben Gyurkovics Máriával, Maleczky Oszkárral és Mindszenty Ödönnel. Nem volt rajtam semmi csodálatos. Közönséges, torzonborz, Neander-völgyi gyerek voltam. Már-már emberi lény.

Elődje annak a kései kötekedőnek, aki most mindent visszavon, és nem úgy, mint Galilei, a fondorlatos fenyegetések hatására, de a maga jószántából, őszinte töredelem- mel. Velem ott, abban az intézetben valami elmondhatatlanul fontos dolog történt. Költői pályámnak egyetlen későbbi pillanata sem mérhető ahhoz, amelyikben először ismerem föl, máris helyesbítek, nem ismerem föl, csak megsejtem, és nem is én, csak a gyomrom, ahonnét elmúlt a fájás, hogy a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is. Én csakugyan innét indultam a költészet felé. Csakhogy nem rendkívüli képességekkel megáldott csodálatos tehetségként, hanem közönséges gyerekként, akiben ha volt is valami szörnyszerű, csak a benne tükröződő, nyájas világ. Rendkívüli képesség, ha volt is bennem, csak az a rejtett, leginkább mulyaságnak látszó lassúság, az a törzsfejlődés során talán a bivalyoktól rám maradt szívósság, ahogy most már két fertőzettel, a háborúéval és a költészetével a bőröm alatt, lassan ballagok kifelé ebből a máris elfelejtett történetből, bele a hétköznapok igavonó világába, a középiskolába, eminens diáknak.

Miközben a szervezetembe került kórokozók konokul várnak valamire.

(Megjelent: In memoriam, 23-26. o.)--------------------------------------------------------------------------------- 35