Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)
Háború, ostrom, gyerekkor
A Sztehlo-intézetben L. L: - Azt hiszem, a te verseid, még a többféle tapasztalatot sűrítő, elvontabb régiókba törekvő verseid mögött is többnyire meglehetősen jól körülírható élmények, történetek, történettöredékek, akár azt is mondhatnám: helyszínek vannak. Elmondanád, milyen tájra borul az 1964-ben írott Zöld országban megjelenített gyerekkor olyan gyorsan elsuhanó, mégis „kifogyhatatlan" egei- Hol van az a tündéries ragyogásával, könnyű képzelet rajzolta képeivel is olyan valóságosnak tetsző rét, amelyre „a szerelem pávája kényes lépteivel aranyos sebeket pecsétel"é Hol van, hol volt térben és időben ez a „darazsakkal áldott málnaország", a „bolond-szagú almafa-út", amelyen a mámoros kalandozók hazatérteké O. O.: - Kissé zavarban vagyok. Teljesen igazad van: még a valóságtól leginkább elrugaszkodó vagy elrugaszkodni látszó verskísérleteim esetében is valamilyen szilárd valóságmag kellett nekem ahhoz, hogy neki tudjak fogni a versírásnak. E mögött a vers mögött is valóságos tájélmény található, épp csak nem egy tájé. Az első helyszín annak a gyereknevelő intézetnek a telke - majdhogynem rétje, merthogy jókora kiterjedésű gazos, bokros vadvilág volt ez a háborút így-úgy átvészelt, elhagyott villák körül -, ahová én a háború után kerültem, nem is egy telek volt ez, hanem legalább öt, mert az intézet folyton vándorolt, nőtt, terjeszkedett; ebből a házból ki, abba be: mégis, ennek a versnek a helyszínét pontosan meg tudom határozni, ez a „nagyrét”, ahogy mi neveztük annak idején azt a lakóházunk aljánál kezdődő füves lejtőt, mely a Budakeszi út és a Hárs-hegy lába közé szorult, az alján egy romlásnak indult teniszpálya, oda jártak a nagyok focizni, és mi, kisebbek is, ha a nagyok el nem zavartak. Itt voltam tíz percig kapus, de beszedtem egy gólt, mire elkergettek. Előttünk a meredek végtelen, a határtalanság, legalábbis az intézeti hálótermünkhöz képest az; legalább tízen aludtunk egy nem túl nagy szobában, ha nem többen. Ez a kertnek jókora, de valódi rétnek liliputi lejtős térség volt nekünk az erdő, az óceán, a dzsungel. Persze, azért nem csak ez. Néha kiszöktünk a környékre is, fölmerészkedtünk a Hárs-hegy akkor még kócos ősbozontjá- ba; két, káposztához káposztát kínáló étkezés közt így kalandoztunk. Elvetődtünk még Budakeszire is, ahol egyszer még almát is loptunk, amiért bottal kergettek meg a helybeliek; a bolond-szagú almafa-út talán innen kerül a versbe. Vagy a Já- nos-hegy aljában húzódó, a háború alatt elvadult sétaútról, melyen lélekszakadva rohantunk haza, azaz az intézet felé. Ezekből a részletekből adódik össze a vers helyszíne, pontosabban ezekből is. Szöget ütött ugyanis a fejemben valami, amikor többéves szünet után újból elolvastam ezt a versemet. Honnan kerülnek ide állatoké Az intézetből semmiképp sem, mert ott nem volt gazdaság; ki látta volna elé Ekkor hirtelen fölmerült egy másik helyszín. Ez is, mint az előző, összefügg a háborúval. 43-ban vagy 44 elején (nem tudom pontosan, de mégis valószínűbb, hogy 43-ban, mert nyárra emlékszem, és 44 nyarán már nem küldhették a szüleim olyan nyaralásra, amilyen ez volt) a szüleim elküldték valahová a Duna mellé, Paks környékére vagy hova, egy Hercegfalva nevű helységbe; nem tudom, ma is így hívják-e, azt sem, hogy pontosan merre van, csak az ottlétemre emlékszem, az oda- és visszaútra nem; mindenesetre itt találkoztam először, hogy is mondjam, nemcsak a természettel általában, hanem a világnak egy olyan részével, ami azelőtt teljesen zárva volt előttem. A társadalom is természeti élményemmé lett ekkor. Vagy ek30
