Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Ostromgyűrűben

tanak be az ember koponyájába, azt az ember érzi, ha nem is olyan élességgel, mint ahogy érzéstelenítés nélkül tenné. „El fog múlni”, vigasztal a szerelésnél segédkező hölgy, „húsz perc múlva csak tompa nyomás marad belőle”. Úgy is lett. Mire lekormányoznak a kerekes ágyon a CT-laborba, már dúdolok is: „Vígan él a favágó, fején vaskalappal.” A CT-felvétel elkészülte után visszatolnak a műtő előterébe, ahol jó egy órát várakozom, miközben az orvosok számolnak. A koordinátákat számolják ki, hogy betáplálhassák őket a célzókészülékbe. A célzókészüléket a rögzített fémkerethez erősítik, ezt nem látom, csak hallom, a fémes zörejekből ítélve csavarokat húznak meg a fejem körül, lassan egész valómban egy fémszerkezet részévé válók. A célzókészülék amúgy a műtétet végző orvos legfőbb segítője, tized-milliméternyi pontossággal vezérli az agyba mélyesztett elektródákat a kívánt helyre; a pontosságra szükség is van, „közvetlenül a látóideg mellett haladunk”, mondja V. doktor, „jelezze, ha szikrákat vagy vibráló fényt lát!” A célzókészülék dicséretére legyen mondva, semmi ilyesmit nem látok, a periferikus látással sincs baj, nem szűkül a látótér, jól látok oldalra is. Hallani is jól hallok, kivált jól hallom a fúró csikorgását, ahogy fúrják a lyukat a koponyámba, de érezni most csakugyan nem érzek semmit. Azt sem, ahogy a szondát az agyamba mélyesztik, azt meg végképp nem, hogy a folyamatot röntgenezéssel ellenőrzik. A csikorgás megszűnése után csak az én hangomat hallani; kiszáradt szájjal, hangosan számolok: „harmincegy, harminckettő, harminchárom...”, ezzel tudatom a hallgatósággal, hogy nincs gubanc, tudok artikulálni. Az elektróda mélyen az agyi állományban, következik az újonnan kiépített elektromos hálózat tesztelése. Ha jól értem a dolgot, az agyba vezetett gyöngeáram különböző jellemzőit változtatják, ilyeneket hallok: „mínusz hármon négy és fél”; nem tudom, mi az, ami ennyi, de azt határozottan érzem, amikor az áram hatására a nyelvem elnehezedik, nem tudok tisztán beszélni, az arcomon egy ideg rángani kezd; jelzem a bajt, visszajeleznek, „négyre megyünk!” Vagy ötre vagy mínusz kettőre. Túlzás lenne azt állítanom, hogy pontosan tudom, mi zajlik körülöttem. Sokan vagyunk, mindenki teszi a dolgát, én is. Az én dolgom az, hogy mondjam, mikor jobb, mikor rosszabb. V. doktor a majdnem egy órán át tartó próbálgatás eredményeképp megtalálja a legkedvezőbb pozíciót, mondja is, hogy mennyi a mennyin, meg azt, hogy ebből az állásból most már lőhetünk. Más szóval koagulálunk, vagyis az elektróda végének hevítésével kicsapatjuk egy borsószem térfogatú sejthalmaz kicsapható anyagát, gondolom, fehérjéit, azaz kaszinótojást készítünk a túlműködő sejtek egy részéből. Ezzel vége is az első műtétnek. Visszahúzzák az elektródát, zárják koponyámon a lyukat, kapok egy szép kórházi kötött sapkát. V. doktor kiosztja nekem a vitézségi nagyezüstöt, „jól kommunikált”. Öt és fél órája tolt be a segédműtős ebbe a sajátságos kommunikációs térbe a kerekes ágyon.

A második műtét majdnem ugyanígy folyt le, azzal a különbséggel, hogy akkor két lyukat fúrtak a koponyámba a két elektródának, és ezeket benne is hagyták az agyamban, hogy ők vezessék a kívánt helyre a túlműködő sejteket megfékező elektromos ingerületet. Meglepő módon ez alkalommal éreztem azt, amit az első műtét során nem; valami reszelőféle tárggyal tágították a koponyámba fúrt és túl kicsinek bizonyuló lyukat, utána pedig valami tűszerű tárgy mélyedt az agyamba; egyik sem volt fölséges érzés, mit mondjak. Ez alkalommal egyébiránt hat órát töltöttem a műtőben.

110