Lator László: Orbán Ottó - Hang-kép-írás 2. (Budapest, 2007)

Ostromgyűrűben

ítélni. Ahogy azt is, hogy fontos számára a szakmája és az abban elérhető siker. A gyógyítás, nem mint elvont eszme, hanem mint jól kezelt műszerek és célirányos mozdulatok összehangolt gyakorlata. Egy profi, gondoltam, a maga szakmájában, mint én a magaméban. Láthatóan a nevem nem mondott neki semmit, de ezt én nem tartottam sérelmesnek, sőt; így legalább nem kellett magát zavartatnia attól, hogy az agyamba nyúlva egy kissé az irodalomtörténetbe is belepiszkál. Mindent összevéve az a benyomásom támadt, hogy mi ketten, orvos és betege egy jól összedolgozó párost alkothatunk, neki érdeke egy újabb sikeres műtét abból a fajtából, melyet eddig csak ő végzett Magyarországon, nekem érdekem, hogy sikerének tárgya lehessek.

Erős kapocs kötött össze bennünket máris, a jól fölfogott, közös érdek. Ezt az sem lazíthatta meg, hogy véleményét kérő érdeklődésünkre Klein professzor elektronikus levélben és telefonon riadóztatta a világ orvostudományát, különös tekintettel a kérdés szakértőjeként ismert, Svédországból Amerikába származott, ott a saját klinikáját igazgató (és természetesen ugyancsak magyar születésű) Steiner professzorra, aki helyeselte a műtétek gondolatát, de végrehajtásukat a franciaországi Grenoble-ban gondolta volna célszerűnek, Ben Amid, a nagyszámú efféle operációt sikeresen maga mögött tudó idegsebész vezénylete alatt. „Haha”, mondtam erre én, háromszor meghajolva Grenoble felé a milliomos magyar költők szokása szerint, és maradtam V. doktornál meg az emberismeretemnél.

Mélyfúrás az agyba

Jön a műtős segédje a gurulós ággyal. Nincs időm szorongani, lefoglalnak a konkrétumok. V. doktor tegnap este hívott föl, hogy ma reggel háromnegyed nyolcra legyünk kinn a kórházban, kilenckor megkezdik a műtétet, amire végeznek, lesz ágy is. Ez a rapid válfaja a kórházi elhelyezésnek persze nem megy zökkenők nélkül. Gyógyszer nélkül nem érnék ki a kórházba, a gyógyszer viszont megteszi a magáét; amire kiérünk, kezem-lábam remeg és röpköd, majd elrepülök. Jön egy ápolónő, elvisz hajat mosni, aztán hoz egy zöld, úgynevezett zsilipelő ruhát a műtéthez, röpdösve átöltözöm. Jön a reggeli vizit, egy körmenet nézi, hogy az ágy szélén ülve járom vitustáncomat, hogy lesz ebből kilenckor műtéti Fél kilenckor az on átvált offba, a műtőben a főorvos majd megjegyzi, „fantasztikus, egy olyan mozgásvihar után most teljesen nyugodt...” De most még nem vagyok az, teljesen lefoglal az igyekezet, hogy valamiképp megfékezzem az őrjöngő túlmozgást, nem érek rá azzal törődni, hogy mi lesz a műtőben. Ott, ahogy ez kisvártatva kiderül, egyelőre semmi, csak az előtérbe tolnak be, ahonnét lábon megyek majd egy helyiséggel beljebb, a koronázásra. Ez úgy történik, hogy négy fémcsavarral, becenevükön tüskékkel egy fémkeretet erősítenek a fejemre, mely a műtét és a műtét közben végzett CT-vizsgálat során azonos helyzetben rögzíti majd a koponyámat. A tüskéket a koponyacsontba csavarják, helyzetem némiképp emlékeztet a Dózsa Györgyére, azzal a különbséggel, hogy a szék, melyen ülök, nem tüzes. Igazat szólva, a fájdalom nem elviselhetetlen. „Kap egy szurit” (ez az injekció neve a kórházi szlengben), „csak azt fogja érezni!” Ennél azért többet érzek; amikor négy tűhegyes csavart haj109