Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi törekvések az utódállamok területén - Janovics Jenő feljegyzései a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar előadásáról, a színház átadásáról a román hatóságnak, 1919. szeptember 30.—október 2.
tudja más megérteni, mint kolozsvári ember. Nincs a világon város, ahol úgy szeretnék, úgy a magukénak vallanák az emberek a színházat, mint Kolozsvárott. Minden kolozsvárinak a szívéhez van nőve a színháza. Ezért fájt úgy az elvétele. Kint a téren már vezényszavak hallatszottak. A fegyveres erő már betörni készült. Ekkor a függöny elé léptem. A kaotikus hangzavar hirtelen elült. Reménykedő, nedves, fájdalomtól égő szemek villámlottak felém. Mégis megtörtént a csoda? Talán azt akarom bejelenteni, hogy mégsem veszik el a színházunkat? Ajkamra tapasztott ujjakkal jeleztem, hogy beszélnem nem szabad, s kézmozdulattal kértem, könyörögtem, hogy távozzanak. Erre még viharosabban tört fel a sírás. Közben dacos kiáltások sivítottak:- Nem megyünk el, itt maradunk! Nem hagyjuk a színházunkat! Még ott állottam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között, gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott, az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak. A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthasson, Bürger Antal öltözető szabó18 meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyfi fekete trikóját. Aztán végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan, sötét éjszaka következett. Terveket és emlékeket hajszoló éjszaka. Most abbahagyom az írást, mert a színpadról már egyre erősödő zaj hallatszik, a munkások gyülekeznek, hogy elrendezzék a tegnap esti díszleteket. Órámra nézek, hetet mutat. Fölkelek az asztalomtól, készülnöm kell a mai nagy csatára. *** Reggel nyolckor már újra népes a színpad. Minden előzetes utasítás nélkül összegyűlt a színház apraja-nagyja. A munkások mellett ott szorongott a kisírt szemű primadonna, a hősszerelmes mellett a takarítóasszony. Még gyermekeiket, családtagjaikat is elhozták. A fekete, néma tömeg suttogva, izgatottan várta a sorsfordulást. Nem kellett sokáig várniuk. Kilenc órakor katonai csapat érkezik, mely körülzárja a színház épületét. Tíz órakor megjelenik a bizottság a színház irodájában: Poruţiu Valentin,19 Kolozsvár prefektusa; Pop Julián,20 Kolozsvár primárja és egy tömzsi ezredes. Ünnepélyesen felszólítanak, hogy tegyem le a hűségesküt, vagy adjam át ellenállás nélkül a színházat. Mind a két kívánságot megtagadom. A prefektus erre az ezredeshez fordul, felszólítva, hogy tegye kölességét. Az ezredes mellém lép, kezét a vállamra teszi, és, mert - úgy látszik - erdélyi származású román, tiszta magyarsággal így szól: 18 Bürger Antal - A kolozsvári társulatban 1905-ben főruhatáros, 1913-ban már csak öltöztetőszabó volt. 19 Poruţiu, Valeriu: ügyvéd, Kolozsvár prefektusa. 1919 előtt Poruţiu Bálint néven az Economul kolozsvári román hitelintézet és takarékpénztár ügyésze. 20 Pop, Julian (1880-1923): ügyvéd, 1919-től haláláig Kolozsvár első román polgármestere. 329
