Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi törekvések az utódállamok területén - Janovics Jenő feljegyzései a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar előadásáról, a színház átadásáról a román hatóságnak, 1919. szeptember 30.—október 2.
Halálos csönd támadt, amikor a függöny szétnyílt. Lélegzetét is visszafojtotta mindenki, hogy ne zavarja az ünnepi némaságot. De valahányszor egy színész színpadra lépett vagy kiment jelenése végén, újra és újra kitört a tapsvihar. Következett a nagymonológ. És én elfelejtettem mindazt, amit tudós dramaturgiai professzoraimtól hallottam a színiakadémián, hogy ez a monológ önmagát marcangoló, magába mélyedő elmélkedés. Kiállottam a súgólyuk elé, a nézőtér felé harsogva a kérdést: „Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés.”17 Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról lenyilalló éles női hang törte meg először a halálos csöndet:- Élni akarunk. S utána kétezer torok dörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:- Élni akarunk! Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmes pillanat volt. Magam is megriadtam a visz- szafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították el az emberek. (Ez a tüntetés és szünet, mely a nagymonológ első sora után kirobbant, támasztotta később azt a legendát, hogy a lét vagy nemlét kérdésnél a románok erőszakosan félbeszakították az előadást, és azt nem lehetett folytatni. Ez tévedés. Az előadás néhány perc múlva tovább folyt.) A rendőri készültség ekkor katonai segítséget kért a színház elé. Felvonás végeztével suttogva újságolták nekem a munkások, hogy futólépésben érkeztek a katonák, és három zárt sorban körülgyűrűzték a színházat. Feltűzött szurony a vállukon. A vezénylő tisztek kezében revolver. így újságolták a megriadt díszítőmunkások. Siettettem a dekorációk felállítását. Fejezzük be gyorsan az előadást, mielőtt vérontásra kerül a sor. Színészeimnek megmondtam, hogy előadás után lehetőleg pillanatok alatt öltözzenek át, s a kisparkra nyíló hátulsó kapun siessenek haza. Ott kikerülhetik a katonai kordont, mely már körülzárta a színházat. Szegény jó Laczkó Aranka, aki Gertrudis királynét [sic!] játszotta, aki mindenben a végletekig lelki- ismeretes volt, olyan pontosan megfogadta utasításomat, hogy át sem öltözködött, a festéket sem törölte le képéről, úgy, ahogy volt, nappali ruházatát és királynői palástjának uszályát karjára kapva sietett haza, hogy megnyugtassa öreg édesanyját. Éjfél már régen elmúlt, már október elsejét írtunk, amikor az előadás végére értünk. A függöny utoljára csapódott össze. A színpadról elszéledtek a színészek, munkások, a kapott utasítás szerint. A nézőtéren azonban senki sem mozdult, mindenki helyén maradt, mintha a lábak gyökeret vertek volna. Ez nem volt megbeszélés, nem volt utasítás, kétezer ember gondolatának csodás találkozása volt. Mintha meg akarták volna védeni a színházukat idegen támadás ellen. A torkokat a sírás fojtogatta. Tanácstalanul néztek egymásra, de helyüket elhagyni nem akarták. Valaki nem tudott tovább uralkodni idegein, felszakadt a zokogás a szíve mélyéből. Mintha jeladás lett volna, egyszerre kétezer torokból jajdult fel a fájdalom. Soha ilyen felséges, ilyen megrendítő, ilyen vért korbácsoló hangzavart nem hallottam. Ezt a jelenetet nem 17 Arany János fordíátásban: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” 328
