Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színházi törekvések az utódállamok területén - Janovics Jenő feljegyzései a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar előadásáról, a színház átadásáról a román hatóságnak, 1919. szeptember 30.—október 2.
„Horatio, halott vagyok; Te élsz, Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.”15 A sors különös játéka és végzetszerűsége, hogy ezeket a szavakat én mint utolsó igazgató éppen Táray Ferenchez intéztem, aki Horatiot játszotta ezen a búcsúestén. Mintha végakaratként szállottak volna a szavak afelé, aki a felszabadulás után az újjáéledő magyar színház igazgatójaként erről az „igaz ügyről” kell, hogy meggyőzze a kételkedőket.16 1919. október 1. [szerda] Hajnali három óra. Még itt ülök a színházi irodában. Fáradtan, zúgó fejjel. A rettenetes izgalom után nem is gondolok lefekvésre. Körülöttem órák óta már halálos csend van. Azt hiszem, mindenki, közönség és színészek - Kolozsvár egész magyarsága - ébren tölti ezt az éjszakát. Újra és újra átélem ennek a nagyszerű búcsúestének robogó eseményeit. Elevenen él a fülemben, a lelkemben minden szó, minden hang, a szenvedélyek kirobbanása és lángolása, a fájdalom vonaglása. Megpróbálom leírni, mi történt. Hogy is volt? Rendet teremtek az egymáson átrobogó emlékek között: Már hét órakor özönlött a közönség a színház felé. Mindenki ott akart lenni ezen a nagy búcsún. Csodát vártak. Mikor már az utolsó helyig megtelt a nézőtér, úgy rendelkeztem, hogy jegy nélkül is be kell mindenkit engedni. Pillanatok alatt megteltek a széksorok közötti térségek, még a zenekari helyiség is. Szorosan egymáshoz simulva, lihegve, hegyén-hátán állottak az emberek. S mindenki fekete ruhában volt. Nem volt előzetes megbeszélés, mégis mindenki úgy érezte, hogy temetésre jött, s felöltötte ünnepi fekete gúnyáját. A széles folyosókon is szorongtak az emberek. Kinyittattam tehát a folyosóra nyíló ajtókat, hogy odakint is hallhassák legalább foszlányait az utolsó magyar szóknak. Két és félezer ember szorongott a nézőtéren és a folyosókon, pedig a színházban csak ezerkétszáz ember számára van férőhely. A színház előtti tér is feketéllett. 15 Helyesen: „Horatio halott vagyok; te élsz: / Győzd meg felőlem és igaz ügyemről / A kétkedőket." 16 A Hunyadi téren álló épületben a Kolozsvári Nemzeti Színházat 1941. november 9-én nyitották meg ismét. Az ünnepélyen színházavató beszédében Táray Ferenc igazgató, név nélkül idézte fel az 1919. szeptember 30-án megtartott utolsó előadást: „Számtalan példáját mutatja régi és mai történelmünk a magyar akarat keménységének. Csodákra képes ez az akarat. Vagy nem csodálatos-e, hölgyeim és uraim, hogy egy színházban előadást tartanak... éppen Hamletet játsszák... az egyik felvonás után valami kellemetlen incidens, irtóztató kellemetlen incidens zavarja meg az előadás menetét. A címszerepet játszó színész szeme könnyes lesz. A nagy monológ világhírű bekezdése: »lenni vagy nem lenni« mint a magyarság kétségbeejtő dilemmája jajdul fel ajkán. Felfordul a rend, mindenkiből kitör a lefojtott keserűség. Az előadást megzavart hangulatban, megrendült lélekkel, csak nehézségek között lehetett folytatni. Huszonkét évig fájt ez a megzavart előadás színésznek és közönségnek egyaránt. De mindnyájan kitartó makacssággal hittünk abban, hogy játsszunk mi még Hamletet ezen a színpadon nyugodtan, emelkedett lélekkel is. És íme, a kitartó türelem, a hit jutalma: a Hamlet megzavart második részének ma esti ünnepi előadása.” (A Kolozsvári Nemzeti Színház évkönyve. 1941/42-1942/43. színiévad. Szerkesztette Szabó Lajos. Kolozsvár, Kolozsvári Nemzeti Színház, 1941, 64-65.) 327
