Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)

A vidéki színjátszás a két világháború között

A vidéki színjátszás válsága az elveszített világháború után állandósult. Ez részben annak volt a következménye, hogy a színházépületet a város adta bérbe a színházigazgatónak, aki­nek viszont kötelessége volt, hogy színvonalas előadásokat rendezzen. Az igazgató azonban csak akkor tudta működésének feltételeit biztosítani, ha a színház megtelt, s a bevételből gazdálkodhatott. A közönség azonban nem úgy gondolkodott a művészi kérdésekről, mint a színügyi bizottság. Elsősorban szórakozni akart, s komoly prózai művekre nehezen vál­tott jegyet. S mindez nem volt elegendő, mert a város vezetősége sem akart sokat költeni a színházra, s igyekezett kötelezettségeinek egy részétől megszabadulni: vonakodtak új dísz­letekkel, új felszerelési tárgyakkal ellátni a színházat. A színügyi bizottság tagjai pedig a szín­padot a nézőtértől elválasztó vasajtó kulcsával zsebükben jártak esténként az előadásra. Ez a kulcs - úgy tűnik - jogot teremtett arra, hogy a színházat érintő valamennyi kérdésbe beleszóljanak. A vidéki igazgatóknak nem állt a rendelkezésükre megfelelő forgótőke, ezért a gazdasági bajok elsőként ezt a réteget sújtották. A színházi évadot csak úgy tudták elkezdeni, hogy a színházbérietek eladása mellett kiadták a büfé és a ruhatár bérletét - már ahol ezt a város engedélyezte. A válságos időszakokban gyakran mentek csődbe az igazgatók. A korona elértéktelene­désekor Székesfehérváron 1924. február 29-én a városi közgyűlés ülésén kijelentették, hogy a kultúrát támogatni a hatóság első kötelességei közé tartozik. Bár azonnal hozzátették: a vidéki színészet ma a művészetet nem szolgálja abban a mértékben, ahogy kötelessége volna. A közgyűlés a szubvenciót egymillió koronára emelte, elengedte a színházbért, le­mondott a színházfenntartási járulékokról, s a vigalmi adót havi 5000 koronában határozta meg. Úgy tűnik, hogy ezt követően a városi közgyűlés ingyen bocsátotta a színházat az igaz­gató rendelkezésére, s kikötötte, hogy a szubvenciót - amely 1927 után 4000 és 2000 pengő között mozgott - fűtésre és világításra kell használni. Feltűnő változás, hogy Székesfehérvá­ron megrövidítették a színi évadot; a direktort 1933. november 1. és 1934. március 31. között mindössze negyvenöt esti előadásra kötelezték. A város színházi bizottsága, amelynek elnöki tisztét a polgármester töltötte be, a színhá­zat bérlő igazgatóval szemben a város anyagi érdekeit védte. Tolnay Andor 1933-ban kivéte­lesen kapta meg a ruhatár bérletét. De ez sem segített, s három évvel később a színházigaz­gató idegeit és vagyonát felőrlő katasztrofális színházmenetről számolt be a polgármesterhez intézett kérvényében. Napi bevételét nyolcvan-száz pengőben, kiadásait négyszázban ha­tározta meg. Hogy a közönség érdeklődését felkeltse, megafont szereltetett a színház néző­281

Next

/
Oldalképek
Tartalom