Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Színház és társadalom
Nem önigazolás ez a vallomás, nem akarta a saját működését előtérbe állítani, ellenkezőleg: magyarországi szereplését az amerikai film- és televíziós szerepekkel a háta mögött kritikusan szemlélte. Különös módon vett részt az életművét felidéző beszélgetésben: az ezerszer átgondolt, megfogalmazott és előadott részek mellett megpróbálta történeti távlatokban szemlélni a két világháború közötti magyar színjátszást. Műveltségével és logikus gondolkodásával nem veszett el a részletekben, képes volt felfedezni az összefüggéseket. Békássy István az egyik kérdésre válaszolva megemlítette egy különös sorsú színésznek, Baló Elemérnek a nevét. Pályatársai elintézték azzal, hogy 1945 előtt azért nem játszott, mert kommunista volt, 1945 után pedig azért nem, mert nem volt tehetséges. Mint minden leegyszerűsítés, ez sem igaz. Baló Elemér ugyanis fiatal színészként számos jelentős szerepet megformált. Megjelenése, orgánuma, dikciója, ideges lénye azonban csupán egyetlen embertípus megszemélyesítésére tette alkalmassá. Nyert ügye volt, ha erre az alakra volt szükség a színpadon. Az 1945-ös fordulat idején ötven éves. Mozgalmi múltja miatt mindenki úgy tekint rá, hogy ő lesz az új színházművészet meghatározó alakja. Azzal azonban nem számoltak barátai, de ő maga sem, hogy kommunista létére sokszor belesimult a polgári színházi életbe, s néha az avantgárd szellemében lázadt. Major Tamás és barátai, de főként a frissen szervezett kommunista párt ideológusai mindkét irányzattól viszolyogtak. Azt ugyan nem merték megkockáztatni, hogy Balót teljesen mellőzzék, de tudták jól, hogy szerepet nemigen találnak neki. Baló Elemér 1956 körül írt életrajza töredékben maradt fenn. Nem lehet tudni, hogy mi végre írta, s kinek. Az írás hangulata azt sugallja, hogy azért összegezte pályafutását, hogy egyszer, s mindenkorra rögzítse, milyen érdemei vannak, s mégis méltánytalanságok történtek vele. Meglehet, hogy azt várta, hogy igazságot szolgáltatnak neki. A három színész pályafutása - noha egy időben próbáltak meg a színházi pályán érvényesülni - látszólag teljesen független egymástól. Bár eltért színházi ideáljuk, és más játékmodort képviseltek, sorsuk sok szempontból mégis közös, hiszen ugyanabban a színházi struktúrában működtek, hasonló anyagi körülmények között, ugyanabban a társadalmi közegben éltek. Az önéletírásokból és az interjúból az is kiderül, hogy műveltségük közös gyökerekből táplálkozott. A három számvetésben az is megegyezik, hogy olyan művészeti teljesítményről számolnak be, melyek csak az emlékezetben élnek. De vajon mire emlékszik a közönség? A színházi este hangulatán kívül másra nemigen. Emlékszik arra, hogy miért volt különleges és páratlan az előadás? A zenés, táncos bemutatókról jóval könnyebb számot adni: az ének- és tánctudást objektiven lehet értékelni, míg a drámai színészek játékának nagyszerűségét még a kritikusok sem tudták szavakkal megfogalmazni. Annak a művésznek a teljesítményéből, akiért egykor egy ország rajongott, szinte semmi megfogható sem marad az utókor számára. Néhány - a szó valódi és átvitt értelmében - elsárgult kritika, három tucat műteremben készült, beállított fénykép, egy-két, piros jubileumi számokkal ékesített plakát, esetleg filmkockák. Ha a színésznek oly szerencséje van, hogy hosszú élettel ajándékozta meg a sors, úgy küzdhet a feledés ellen, hogy rögzíti élményeit, egyúttal arra ösztönzi közönségét, hogy vele emlékezzen. 17
