Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920-1949 (Budapest, 2018)
Politika és színház - A Nemzeti Színház válsága és Hevesi Sándor leváltása, 1931-1932
A Nemzeti Színház kérdése pedig azért válik most különösen élessé, mert a hírlapok tudósítása szerint az ottani vezető személynek a jövő június 30-án jár le a második ötéves szerződése. (Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter:6 1933-ban!) Szóval rövid időn belül jár le, és itt az ideje megvonni a mérleget, amely szerint el kell bírálni, vajon a vezetés helyes volt-e vagy nem. A bírálatnál mindenesetre kellemetlenül érinti az embert már az a tény, hogy a kultuszminiszter úr kénytelen volt a Kamaraszínházat, amely a Nemzeti Színházzal közös művészi üzem volt, megszüntetni, mégpedig az újságok szerint olyan súlyos ráfizetések miatt, amelyeknek terhét a kultuszminisztérium tovább fedezni nem hajlandó és nem tudja. Ugyanakkor, amikor a minisztériumban a ráfizetés miatt ilyen intézkedést kellett tenni, a másik oldalon, ez idei április 7-én kézbesítették tizennyolc színművész elbocsátó levelét,7 akik közül hármat ugyan nagy nyomásra visszavettek, de elbocsátották a Kamara- színház egész technikai személyzetét és nézőtéri alkalmazottait is, úgyhogy mintegy száz ember áll magába roskadva ennek az intézkedésnek következtében, és nem tudja, mit hoz számára a jövő. A deficit, a ráfizetés, amely a Nemzeti Színház vezetésénél előállott, szinte érthetetlen azok számára, aki[k] az ügyeket csak távolabbról szemlélek]. A Kamaraszínház megszüntetése alig lehetett a helyzet orvossága, mert hiszen a Kamaráról a Nemzeti Színház zsebkönyvében a Nemzeti Színház igazgatója az 1930-31-es kiadásban maga írja {olvassa): „A Nemzeti Színház Kamaraszínháza eddigi fennállása alatt egy fillérjébe sem került az államnak, sőt anyagi támogatásban részesítette a Nemzeti Színházat, amelynek kamatostól adta vissza a kapott kölcsönt.” A Kamaraszínház tehát nem eshetett a Nemzeti Színház terhére,8 a Nemzeti Színház igazgatójának állítása szerint. Ezenkívül a Nemzeti Színház igen sok fizetnivalót nem teljesített, amely nem teljesítés mind azt kellett, hogy előidézze, hogy ott a gazdálkodás a művészet ápolásában kellő eredményre vezessen. így nem fizette a Nemzeti Színház a városnak a Népszínház épületéért járó bérösszeget. 6 Karafiáth Jenő (Bp., 1883. júl. 31.-Bp„ 1952. máj. 26.): politikus, miniszter. Jogi és bölcsészeti tanulmányai után tisztviselői pályára lépett. 1919. szeptembertől belügyi, a Huszár-, majd a Simonyi-Semadam-kormány idején miniszterelnökségi államtitkár. A nemzetgyűlés, majd az országgyűlés tagja. 1931. december 16-tól 1932. október 1-ig Károlyi Gyula kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere. 1937-től 1942-ig Budapest főpolgármestere. 7 P. Márkus Emília, D. Ligeti Juliska, Hajdú József, T. Halmi Margit, Szatmáry Lajos, Cselényi József, Losonczy Zoltán, Hajduska László, Cserépy László, Nagy Teréz, Rozsos Gizella, Károlyi Leona, Ráday Dénes rendező, Vándory Géza, Szőke Sándor és Vetésiné szerepelt a Pesti Naplóban 1932. április 9-én megjelent listán. Hevesi később cáfolta, hogy Ligeti Juliska és Márkus Emília is szerepelne az elbocsátandók között. 8 „Hogy pedig ez a fényesen menő színház anyagi csőddel végezte, annak oka az Unió részvénytársasággal kötött szerződésben volt. Hevesi a kikötött béren felül átvállalta az Unió 150 millió papírkoronára rúgó adótartozását, abban a reményben, hogy ezt az állam elengedi. A pénzügyminisztérium azonban könyörtelenül, kamatok kamatjával együtt behajtotta. Három év után tatarozni kellett a színházat, a bér hirtelen felszökött, s a színházat, melynek működését csak azzal engedélyezték, hogy állami szubvenció nélkül eltartja magát, 1932-ben a deficit miatt be kellett zárni.” Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, I, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940 (Fontes historiae hungaricae aevi recentioris. Magyarország újabbkori történetének forrásai), 464. 107
