Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése 1927–1935 - Déry Archívum I/B. (Budapest, 2007)

276-624

költészet feladatát abban látta, hogy „diadalt arasson” „az emberi ocsmányságokon” (lásd 128. levél).

Mindez azonban túl egyszerűnek látszik. Déry teljes korabeli verstermése bonyolultabb képet mutat. S e bonyolultság mögül egészen más, az előbbiektől eltérő motívumok is előtűnnek. Az elfeledett Odi et amo első olvasásra például pusztán szerelmi vallomásnak tetszik, amely a catullusi Gyűlölök és szeretek mintájára vall érzései ellentmondásosságáról. Ám ha ismételten végiggondoljuk az első sorokat — „Mint kakaskiáltás a sűrű ködön / az évek sűrű ködén áttör arcod / s riasztja szívem / az árnyékban gubbasztót, / a gyávát. Felzúg a szél bólogató / lombjai közt. Hallom hajnali hangod, / mely fölborzolt szárnnyal csattog / fejem fölött és kikelt” —, nem lehet kétséges, hogy a versben többről van szó, mint egyszerű antik utánérzésről. S ha tekintetbe vesszük, hogy megjelenésének időpontja egybeesik a Tanácsköztársaság bukásának tizedik évfordulójával (in Pesti Napló Vasárnap, 1929. aug. 11.; újraközlése Kék, 275-276), akkor a rejtőzködő tartalma is megvilágosodik. Értelmezésünk szerint ugyanis az Odi et amo nem szerelmes, hanem politikai vallomás, amely az 1919-es forradalom ellentmondásosan megélt emlékét (lásd a 112. levelet követő áthidalást), „gyávasága” okán, némi lelkiismeret-furdalással s halványan felderengő reménnyel idézi.

Anélkül, hogy túlmagyaráznánk a húszas és harmincas évek fordulójának lelkiállapotát, érdemes felelevenítenünk Déry egy másik költeményét, a Vizet is (in Nyugat,

1930. febr. 1., 3. sz.; újraközlése Felhő, 165). Ez a radikális társadalmi reformokat kezdeményező Szolón személyét és Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versének a víz = nép motívumát keresztezve egyszerre szólaltatja meg a forradalom égbe röpítő örömét, de saját riadtságát is az elemi (s pusztítással kísért) erők (új) feltámasztásától.

E példák ismeretében természetesnek tetszik, hogy Déry nem került olyan közvetlen kapcsolatba a munkásmozgalommal, mint idősebb barátja. S különösen tartózkodott attól, hogy a két egymással élesen, a személyeskedésig szembenálló párt bármelyikével szervezetileg is kapcsolatba kerüljön. Sajátos módon azonban ekkor is kommunistának vallotta magát, de ez csupán egy egyénileg értelmezett - erkölcsi és kizárólag művészi — elkötelezettséget jelentett.

Az érintőlegesen jelzett történelmi háttérhez hozzá kell még tennünk, hogy az ország politikai konszolidációja a húszas évek végére jelentősen előrehaladt. A még félfeudális színezetű államigazgatás megszilárdult, látványosan helyet adva a nyugati demokratikus elvárásoknak is. (A frankhamisítás bűnösei rács mögé kerültek, s a hajdani különítményesek gazdasági pozíciókban ültek.) Sikerült megfékezni az inflációt, 1927. január elsejével bevezették az értékálló pengőt, s a gazdaság növekedése is megindult. Igaz, két év múlva Közép-Európa sem tudott kitérni a gazdasági világválság elől, a mezőgazdasági termékek eladhatatlanokká váltak (s ha mégis, csak mélyen áron alul), az ipar sorozatos leépítésekre kényszerült - 1930. szeptember elsején Budapest utcáit a „Munkát! Kenyeret!” hangos skandálása riasztotta.

96