Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Lágymányosi istenek - SOMLYÓ GYÖRGY: A barátság zsenije
Somlyó György A BARÁTSÁG ZSENIJE Pályáját csodagyerekként kezdte. Húszéves korára mesterek fogadták kedvenc tanítványukul; s már voltak, akik őt tekintették mesterüknek. Első versei arieli, mozarti tündérléptekkel libbentek a kor egyre ördögibb örvényei fölött. S a csoda élete utolsó szakaszában újra visszapártolt hozzá. Nem is akármilyen - a magateremtette, az egyetlen igazi, az emberi csoda. Ha pályájának kezdete elbűvölő volt - befejezése lenyűgöző lett. Egy éven át viaskodott a szörnyű betegséggel - mondaná beidegzett szóhasználatunk. De ő nem viaskodott a betegséggel, amelyet úgysem lehetett legyőznie. Hanem fölébe emelkedett. Ugyanazzal a mozarti tüneményességgel, amellyel első versei a mélységek fölé. Az alkotással sem kellett soha küzdenie, mint sok más nagy alkotónak. Nem a harc, a barátság volt közös sorsuk; nem birokra kelt, kart karba öltve járt vele. Mintha nem létezett volna számára ellenálló anyag. A betegség sem állhatott ellent neki. Utolsó pillanatáig alkotó erőtől duzzadt; mikor testének már mozdulásnyi ereje sem maradt. Minden napja évekre szóló tervekkel volt tele; akkor is, mikor már napjai is alig voltak hátra. A vizitre érkező orvosok sosem előzhették meg - mindig ő kérdezte meg őket először hogylétük felől. A betegség tünetei, folyamata és elkerülhetetlen kimenetele helyett elkészült, készülő, munkába vett és tervezett művei foglalkoztatták. Nem vette észre a halált - ahogy még végzetes betegsége előtt több versében is írta: Nem vesszük észre, hogy véges a létünk, mikor belőle táncosán kilépünk. E táncos léptekhez a munka mellett a barátság volt állandó tréningje. A barátság, amelyet ő a műalkotás rangjára, művei sorába emelt. Külön sajátos barátság-koncepciót alakított ki. Külön barátság-esztétikát és barátság-etikát. Mindenestül társas lény volt, igazi életformája a baráti együttlét. Legszívesebben annak szentelte volna minden idejét. Még az alkotással se kereste a csöndes, elvonult magányt. A papíron szinte akadály nélkül suhanó nagy artiszti- kus betűi is legtöbbször és legkészségesebben a baráti társaság kellős közepén, viták, tréfák, sőt az elkerülhetetlen civódások zsivaja közt fonódtak alkotássá. 56
