Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - CSERNUS MARIANN: Perszeusz tükre

„Utána pedig szűz maradok - elvileg” - mondja, amikor Teiresziász megrökönyödését észreveszi. De ezért a rendkívüli szeretkezésért büntetés jár, ez pedig a megvakítás.

És hogy ez a vakság mégse legyen csak büntetés, az istennő az örök-látással ajándékozza meg szerelmesét.

. Jós leszel. Aki az életből a halált és a halálból az életet - akarja, nem akarja - előre látja, az lehet sokak szemében vak, de neki magának tudnia kell, hogy mindenképpen látó. Mert az egy több, mint a kettő. Csókolj meg. ”

Gábor tudta a nagy titkot, jógik titkát, a meditáció titkát, az agykontroll titkát, hogy a behunyt szem, a nézés elől eltakart szem, a látó szem, a mélybe tekintő szem mennyivel ősibb és fontosabb tudást kínál önmagunkról és a min- denségről, amely lassan elvész gyermekei számára. Az ősibb tudás már elveszett. A Mindenség pedig elveszni készül.

*

Gábor tükrei az ő arcát is sokszorozták. Visszatükrözték azt a belső gyönyörűséget, ami számára a létezés minden pillanata volt. Fátyol című versében (jó istenem! 1971-ben!) halála nyarán, Szombathelyen, az Iseumban, a Thamos című Mozart-operában a királyfi a létezés boldogságáról beszél:

„Öröm feszít, vagy kín őröl, csupán

az a különbség, melyik oldalán

jársz épp a vágynak, mely kerget s marasztal;

sikolt a kéj és édes a panasz-dal

és szép a fátyol, s feléd és belőled- mert elborít s mert mindig újraéled új s új tavasz búgja üzenetét:

»Ilyen vagyok, s leszek; haladj merészen! részesülj bennem, vagy légy puszta részem: ha kint, ha bent, örök gyönyör a lét.«

*

Gáborra gondolok. Barátom volt 1948 óta, amikor mint Veres Pálné gimnáziumi növendék Babits Mihály Laodameia című szomorújátékában a címszerepet játszottam, és ő mondta a bevezetőt. Aquincumban, az Amfiteátrumban

264