Maróti István (szerk.): Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Lágymányosi istenek - SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Emlékbeszéd Devecseri Gábor nyolcvanadik születésnapján a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten 1997. február 28
Szilágyi János György EMLÉKBESZÉD Devecseri Gábor nyolcvanadik születésnapján a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten, 1997. február 28-án Kedves hallgatóim, nem szeretnék sok időt ellopni a művek megszólalásából, egy művész életrajzában amúgy is csak az az igazán érdekes, ami művé lesz belőle. De hogy hogyan, arról talán érdemes néhány szót szólni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Devecseri életének az adott később sokszorosan megbánt fordulatot, hogy nem sikerült tudományos pályára kerülnie. Kétéves egyetemi tanársegédségét azért kellett a katonai akadémia tanárságára felcserélnie, mert a tanszék vezetője a végleges kinevezésre mást talált helyette alkalmasnak. Ez védekezésnek, ha ugyan erre szükség van, semmiképpen nem igaz. Devecseri lényeges kérdésekben nem tudott hazudni, erről maga is írt élete utolsó művében arról beszélve, hogy a „szeretlek” szót soha nem volt képes kimondani, ha nem érezte igaznak, pedig sokszor várták tőle; vagyis amit tett, mindig akkori teljes meggyőződésében tette vagy mondta, épp olyan őszintén, ahogy később tévedéseivel is szembenézett. Nekünk, kortársainak, akik közül ezt olyan kevesen mondhatják el magukról, már csak azért sincs mit számon kérni tőle; más dolog az, hogy a Múzsák kegyetlenek, de erről később. Nem igaz azonban a tudományos pályáról való elzárásra hivatkozó érvelés két másik, közvetlenebbül idevágó okból sem. Az egyik és kevésbé lényeges az, hogy a professzornak igaza volt: amit az egyetemen akkor és ma is tudománynak tartanak, ahhoz Devecserinek nem volt tehetsége. Elképzelhetetlen, hogy az antik metrikáról szóló előadásain a hexameter zenei lehetőségeinek elemzése helyett a sormetszetek általa készített statisztikájának ismertetésével untatta volna magát és hallgatóit. A példa már átvezet a másik ponthoz: Devecseri nem lett egyetemi, a szó eredeti értelmében akadémiai tudós - amire gyermeteg módon vágyott élete végéig -, de azzá lett és az volt szépirodalmi műveiben. Mint kedves Ovidiusának, neki is minden verssé vagy legalábbis prózává vált a kezén, az a nem kevés is, amit a kor legmagasabb szintű tudományából merített és feldolgozott. A legtöbbet erről szinte természetesen legjobb verseskötetének, a Margitszigeti elégiának 1940 és ’44 között írt versei mondják el. Ekkor vált szorosabbá a kapcsolata a század magyar ókor-tudományának legnagyobb mesterével, Kerényi Károllyal és az ő révén a sorsanalízis elméletének első fo11
