Debreceni Boglárka (szerk.): Semmi mozdulat most. Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások (Budapest, 2010)
Fábri Anna: „de mi ez valósághoz képest…” Mikszáth a fotográfiáról, a fotográfia Mikszáthról
Nem kétséges, hogy Mikszáth a fényképezőgép előtti megváltozott viselkedést, a pózolást nevetségesnek tartotta, egyszersmind azonban majdhogynem magától értetődőnek is. (Hiszen végső soron szereplésről van szó.) Ugyanakkor többször megjegyezte, hogy vannak, akik - önmaguk vélt vagy valós fontosságának tudatában - az életben is úgy járnak-kelnek, mintha fotográfus lencséje szegeződne rájuk: ünnepélyesebben, átszellemültebben, többé-kevésbé színpadiasán. Nem nehéz mindebből kikövetkeztetni, hogy a fényképezőgépet a közfigyelemmel azonosította. Máskor pedig olyan médiumnak, amely közelebb hozza a hírességeket, nagyokat azokhoz, akiktől a mindennapokban elzárkóznak. Olykor a fényképészek is előbukkanak a gépre borított lepel alól a Mikszáth-írá- sokban. Köztük olyan valóságos személyek is feltűnnek, mint Borsos József, Kozmata Ferenc, Ellinger Ede, Jelfy Gyula vagy Letzter Lázár Szegedről, Gaston Braunnak, a nevezetes párizsi fényképészcég vezetőjének egy egész (fiktív) interjút szentel, az amatőr fényképész képviselőt, báró Andreánszky Gábort pedig többször emlegeti úgy, mint aki „pokoli masinája” figyelő szemét (is) rajta tartja a képviselőházon. Név nélkül ugyan, de azonosíthatóan szót ejt az Uj Idők fotográfusáról, Békéi Ödönről és a városligeti pillanatfelvételek mesteréről: Helfgott Sámuelről. Máskor azonban úgy számol be fényképezésekről, mint eseményekről, ahol a fényképész mintegy anonimitásban teszi a dolgát, csupán egy a technikai személyzet vagy a kíséret tagjai közül. így például nem nevezi meg azt a fotográfust - Ecsy Ferencet - sem, aki Szeged város tanyáján, Csöngőién kapja lencsevégre Munkácsy Mihály számára az „eredeti magyar típusokat”, amelyek azután - megfestve - fel is tűnnek majd a Honfoglalás vásznán. A Noszty fiú történetében azután nevet is költ a költött fotográfusnak, aki a Nosztyék által nagyra törő reményekkel megrendezett élőképet örökíti meg az utókornak. Élőkép fényképen - a kétszeresen is megállított pillanat e történetben annak a később szertefoszló bizakodásnak a megörökítése is, amelyet - mást-mást remélve ugyan a jövőtől, de - többen is éreznek a képen szereplők közül. Az olvasó érezheti, olyan dokumentum készül itt, amelyet az érintettek közül mindenki másként fog majd értelmezni: de hát vajon nem ez minden csoportkép sorsa?
