Debreceni Boglárka (szerk.): Semmi mozdulat most. Mikszáth Kálmán összes fényképe, válogatott ábrázolások (Budapest, 2010)
Fábri Anna: „de mi ez valósághoz képest…” Mikszáth a fotográfiáról, a fotográfia Mikszáthról
Ahogy az 1882-es Koszorú számára készült képének történetében (természetesen) nagy szerepet kapott a fotográfus - a nevén nem említett, de a Koszorú olvasói számára a képaláírásból pontosan azonosítható Kozmata - ugyanúgy jut jelentőségre a horpácsi Mikszáth-birtokról a Vasárnapi Újság számára fotóriportot készítő Jelfy Gyula A „skvarka” című cikkben. Ez a már címével is a meghittség érzését sugalló írás (a szlovák szó eredeti jelentése töpörtyű, átvitt értelemben: kis nemesi birtok), mindenekelőtt ironikus vallomás az oly régóta vágyott birtokosság (birtoklás) jóleső érzéséről, ugyanakkor beszámoló is a (másutt grundként is emlegetett) skvarka (végig)fényképezésének történetéről. Jelfy Gyula felvételei s a Vasárnapi Újságban 1905 őszén velük együtt közölt Mikszáth-szöveg voltaképpen polémia a megörökítés lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről. A történet (s a nap) végén Jelfy az elvégzett munka jóérzésével csomagolja össze felszerelését: Eddig volt, készen vagyok, le van kapva a grund, a lovak, a kocsik és minden. Az elbeszélő, Mikszáth pedig hiábavalóságnak látja az egész napi munkát, egész egyszerűen alkalmatlannak tartja a fotográfiát a természet megörökítésére. S nemcsak az élet elevenségét, a mozgást hiányolja a fotókból, hanem azokat az érzelmeket, azt a személyességet is, amelyet a lefényképezett táj, fa a valóságban kivált(ott) a szemlélőből. Az együttlétezés élményét: Hát a rigó fütty, távoli kaszapengés, mókus zöreje, falombok zúgása. Bolondság, bolondság. Nem lehet a „grun- dot” levenni sohasem... A nap, mely az egész világot egyformán süti, közömbösen fest, neki mindegy, de az én szemem, lelkem, melyre csak az a piciny földdarab mosolyog, nyájasan, bizalmasan, másképpen látja azt. Leírni, lefesteni a „skvarkát” csak én tudnám, ha volna hozzá elég színem, szavam. Nemcsak a horpácsi birtokot végigfényképező Jelfy, mi, késői szemlélők is jónak látjuk a végeredményt: a fák között megbúvó kerti házikót, a kúria előtt üldögélő családot a számos elbeszélésben megörökített Foxival, Bercit lóháton, a vidéki uraságok időtlen nyugalmával pipázó írót az ámbituson. S érdekesnek találjuk a birtokkal együtt megvásárolt kutyák, a Szontagh Pál kutyáinak képét is, hiszen mindannyit ismerjük Mikszáth írásaiból. Szóval ilyenek voltak, gondoljuk. Fényképük valóságossá teszi őket, s létezésük e tanúbizonysága a valóság leképezéseként kínálja fel a róluk szóló elbeszélést. S az írónak magának alighanem nem is lenne nagyon ellenére az efféle olvasás, hiszen elbeszélőművészetének egyik sajátos és hatásos vonása éppen a valóság és fikció határvonalainak egymásba olvasztása: ennek nyomai már a palóc történetekben is fellelhetők, később pedig egyenesen úgy látja (s eszerint 10
