Mészáros Tibor: Márai Sándor bibliográfia (Budapest, 2003)
Bevezetés
BEVEZETÉS Mottó: Írja, hogy bibliográfiával is foglalkozik. Ez hasznos munka, jó tudni, hogy vannak lelkiismeretes barátai a magvar irodalomnak, akik iparkodnak összeszedni a cserepeket. (Részlet Márai Sándor Vaday Sándornak 1984. júl. 18-án írt leveléből) 1988 őszén, az adatgyűjtés kezdetén, egy Márai-archívumot szerettünk volna létrehozni: a bibliográfiai leírások mellé az adott szövegek másolatát is szerettük volna társítani. Az író elhallgatása és elhallgattatása miatt ekkor még csak kevesek által volt ismert, munkásságának a kutatását kevéssé támogatták. Ma az olasz és német fordítások milliós példányai, a közel negyven nyelvre lefordított A gyertyák csonkig égnek, Milos Forman filmterve - Klaus Maria Brandauerrel a főszerepben - már jelzik, az író ismertsége, megítélése és fogadtatása tekintetében gyökeresen megváltozott a helyzet. 1. Kutatástörténeti vázlat: Az elmúlt tizenöt-húsz esztendő során előtérbe került a magyar emigráció irodalmi értékeinek feltárása, jelentősebb kutatások kezdődtek meg. Ezek is azt erősítik, hogy szükségünk van az anyaországon kívül alkotó írók életművének ismeretére. Márai Sándor életében - néhány, inkább a szocialista rendszerrel való „szembenállást” demonstráló próbálkozástól eltekintve - nem állt a tudományos kutatás középpontjában. A bibliográfia készültének tizenöt évében, a Márai-kutatásban több szakasz különíthető el a teljes érdektelenségtől a felfedezésen át a világhírig. 1998-tól valóságos publikációs robbanás érzékelhető műveinek fordítása és nagyszámú elemzése miatt. Vizsgáljuk meg vázlatosan, hogyan alakult a magyarországi recepció az író emigrációját követően. Amikor 1948-ban az író elhagyta Magyarországot, inkább dehonesztáló megjegyzéseket illett róla tenni. Ekkor válik szállóigévé a „mondatai szállnak, mint a döglegyek” megjegyzés. A „rothadó polgári kultúra” emblematikus megtestesítőjének elmenekülése a hivatalos irodalompolitika képviselőiből inkább megkönnyebbülést váltott ki. Az ötvenes években Pécsett például Márai Sándor műveit az írószövetség irodalmi törvényszéke elé állították. A vádat Abody Béla és Fábián István képviselte, a védelmet Galsai Pongrác. A hatvanas években mindössze egy-két, az író renitens, veszélyes és dekadens voltát előtérbe állító tanulmány született: „egy magatartás széthullását” vélték felfedezni a kassai polgár életművében kritikusaink. Lényeges változás a következő évtizedben sem volt észlelhető, csak óvatos próbálkozásokat tapasztalhattunk (például Simonyi Imre 1972-ben közölt versét), irodalomtörténészeink mindössze néhány írásban emlékeztek meg Márairól. E tanulmányok írói elemzéseikben általában a két világháború közötti időszak népszerű köteteit állították előtérbe, és csak szűkszavúan utaltak az emigrációban született művekre (pl. Ferenczi László 1979-es tanulmányában). Az emigrációban, a hazájukat kényszerűségből elhagyók között viszont egyesek a legnagyobb íróként tisztelték, míg mások látens baloldalit láttak benne, aki úriasan finnyás és sértődött megjegyzéseivel, különállásában mindig gyanús maradt. Az író halálának évtizedében jelentősen megszaporodtak a Márairól szóló elemzések, alapjává válván a múlt század utolsó éveiben kibontakozó kultusznak. Halála előtt, a rendszerváltozás első jeleként a hazahívó hangok is megszólaltak: szívesen látták volna idehaza őt és kiadták volna műveit. Utóbbira ugyanis Márai nem adott engedélyt a szovjet csapatok jelenléte 7
