Tasi József: Szilánkok. Válogatott cikkek, tanulmányok (Budapest, 2002)

Ady Endrétől Pilinszky Jánosig - Ady és Rippl-Rónai

különösen szépen érző nagy embernek a lelke tükre volt. Merem állítani, hogy ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, csak a szemét néztem, — erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagy nézésű, okos szemekkel. — Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert mint bárki korunkban. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott, eredeti író ember. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még megfigyelendő, különösen, ha elítélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála. Kevés embert szeretett, de szerette, ha őt sokan szeretik. Akit nem szeretett, azzal úgy bánt el, hogy többet nem volt kedve közelébe jutni. —

Szárkásztikus volt, de csak azokkal, akik utánzói vagy irigyei voltak, vagy hogy »elkésett« embernek tartották azok, akiknek senki sem elég nagy és elég értékes, még ő sem. —

Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. - Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt — ő különben sokat, sokáig ágyban maradt — ahol millió újság és napi hírek elmondói közt felcsillantak nagy szemei. Felém nézett és szemeivel simogatott, ami nekem oly jól esett, oly sokat mondott.

Ereznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártáivá következett: »Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok, Mit csinál Lazarine?« és aztán: és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban — ugye? - Akkor, talán utoljára életében, nekem dedikálta utolsó könyvét.

Felkelt, íróasztalhoz ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene. Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez — sajnos - engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis, kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, neki esett a tűzhelynek. Később, pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt, hogy örökké éljen.”1114

Az előzmények — Rippl-Rónai és Zorka utolsó látogatása Adynál, a dedikációk — ismerete után ez az írás nem kíván kommentárt.

Rippl-Rónai József több mint nyolc évvel élte túl Ady Endrét. Számos nyilatkozatát ismerjük nagy barátjáról, akiről mindig a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján szólt, szellemi törekvéseik rokonságát is hangsúlyozva. így már 1920-ban, egy Lyka Károllyal kapcsolatos nyilatkozatában kijelenti: „Főelve megegyezik az Adyéval, az enyémmel: in- ternacionális értékekkel nemzeti művészetet adni.”104 105

1926-ban és a következő évben a nagybeteg Rippl-Rónai szinte állandóan Adyról beszélt a betegágyához ellátogató riportereknek. Adám Lászlónak a hiányzó Ady Endre utcáról s a költő sírköve körüli huzavonáról nyilatkozott 1926. november 1-jén. A hosszú

104 írógéppel írt kézirat, a 2. és 3. bekezdésben a szerző autograf javításaival. A cím fölött ceruzával írt, áthúzott szöveg, a felolvasás bevezető szavai: „Hölgyeim és Uraim! azt akarom itt elmondani, amit én láttam meg, az én szemeimmel”. PIM V. 3196/1. vö. Adj-emlékünnep a Vígszínházban. Pesti Hírlap, 1923. nov. 20. 262. sz. 6.1.

105 Ligethy Béla: Találkozásom Rippl-Rónai Józseffel. Új Somogy, 1920. dec. 29. 296 sz. 2.1.-31-