Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)
ADY ENDRÉRŐL ÉS NEMZEDÉKÉRŐL - Beszélgetés Lukács Györggyel
Még kevésbé létezett ez a /Vyugaí-korszakban, Ady idejében. Ady volt az egyetlen, aki nem a hivatalos, nemesi epigon irodalom mellett kért helyet a Nyugat polgári irodalmának, hanem azon a véleményen volt, hogy a hivatalos irodalmat meg kell semmisíteni, ki kell végezni. Azt hiszem ezzel a magányos forradalmi pozícióval magyarázható Ady jelentősége. Ezzel magyarázható Ady lírájának az a feszültsége, amely a kor egyetlen írójában sincs meg. A többiek vagy a zsidóságból származtak, és ennélfogva a zsidó burzsoázia kompromisszumát csinálták végig, kissé baloldalibb módon, vagy dzsentri, fél-dzsentri családból jöttek, és nem akarták elvágni azokat a fonalakat, amelyek őket a származásukhoz fűzték. Akik a kompromisszummal nem voltak megelégedve, azok nem álltak specifikus magyar talajon. így jött létre az a különös helyzet, hogy Ady, aki nagy fal törő kos volt és a Nyugat zászlója, a Nyugaton belül tulajdonképpen elszigetelődött. Azt hiszem ezzel a paradoxiával tisztában kell lennünk. Adynak ezt az izoláltságát hatásának történetéből is kiolvashatjuk. Hogy csak a legjobb helyzetet tekintsük: Ady igazi és konkrét pátosza éles ellentétben áll a párton belül dívó funkcioner pátosszal; de épp így ellentétben áll a kiábrándulások okozta cinizmussal is, amellyel a fiatalok kísérik hosszú idő óta az eseményeket. (...) Sajátos, de talán mégsem egyedülálló helyzet ez. Meg kellene vizsgálni, hogy vajon mutatis mutandis a német népnek Heinéhez való viszonyában nincsenek-e nagyon is rokon vonások. Heine körülbelül száz éve egyik központi alakja a német költészetnek, de tulajdonképpen alig van ember, aki igazán híve volna. Mindenki, még egy Karl Kraus is elhatárolja magát tőle. Mármost eszem ágában sincs párhuzamot vonni Heine és Ady között — már az 1848 és az 1900-as évek, a magyar és német fejlődés különbségénél fogva sem tehetném ezt meg —, mégis azt hiszem, Ady esete nem áll példa nélkül, és noha a hatástörténetet kevésbé vizsgáltam, felvetem a kérdést, hogy nem lehet-e az angol irodalomban Shelley-vel kapcsolatban hasonló jelenségeket találni? Például az Eliot-kor Shelley-vel kapcsolatos elutasítása nagyon hasonlít azokhoz az ostobaságokhoz, amelyeket Kosztolányi hozott fel Adyval szemben. Ezek persze nagyon merész és semmi93
