Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Bartal Mária: ráncaidban dúló ujjak...” Testtapasztalatok metaforikája Szép Ernő költészetében
„vonzó, szép kapu", „bűvös” bejárat előtt a hangzósságában feltárulni készülő jelentéstől való megfosztottság állapota is: „S karom kinyúlt mint a szerelmesé / És két szemem nézett mint dupla hold, / Nézett nézvén váró kapum felé / S fülem feszült fogadni angyali / Üdvözletét, mely meg-megállva zengő / Szelekben, távol, üdvvel énekelt. Ledúltátok bűvös bejáratom...” A következő szakasz radikálisan átírja az első egység színpadias térképzeteit: a halál immár nem a nosztalgia helye, nem a reflexiót elősegítő sétatér, hanem testtapasztalat, amely a mozgás és mimika uralhatatlanságaként, gépszerű mechanizmusainak sorozataként nyelviesíthető. Véleményem szerint ez a szövegegység a hosszúvers legfeszesebb, poétikailag legösszetettebb részlete. A korábbi halálképzet elsőként egy testi hibába, kényszeres mimikába íródik át („Rút rángatás orcátokon”), amely jelzi a mentális folyamat megakadását („meredt kín / a gondolatban), az érzelmi egyensúly megbomlását (vak nyilallat / jókedvetekben); értelmezhetetlenné, olvashatatlanná és szalonképtelenné teszi az arcot, amelyet az átláthatatlanság metaforái (pocsolya, köd, vak nyilallat) érzékeltetnek. A szöveget soráthajlások sorozata zilálja szét: Halál, hűlt iszonyat, ha Iái ha ha Rút rángatás orcátokon, meredt kín A gondolatban, úgye, vak nyilallat Jó kedvetekben, pocsolyán a köd S mély árok mélyén a rohadt sötétség. (40—45.) Míg az „Adjátok vissza...” előrefrén ismétlődései elsősorban retorikai funkciót töltenek be a hosszabb kompozíció összetartásában (hasonlóan a két évvel korábbi De kár című költemény és a Jaj fájdalom ismételt sémáihoz),14 a halál szó hatszoros ismétlésének 14 Bárdos, I. m., 54. 82 / Bartal Mária