Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bartal Mária: ráncaidban dúló ujjak...” Testtapasztalatok metaforikája Szép Ernő költészetében

funkciója a jelentéskiüresítés, amelyet a vers a szóalak felbontásával is nyomatékosít. A „ha Iái ha ha” a folyamatos beszédet megakasztó, ismeretlen eredetű hang, amely immár nem az önazonosság célképzete és záloga, hanem akusztikus hiba, mechanikus dadogás, groteszk nevetés, kísértetszó, amely betűsorként akár egy megkezdett sorozatjelzéseként is olvasható, bevezetvén az egyéni, „saját” halál képzetétől különböző, tucathalál versbeli reprezentációját. Az ismételt hangoztatás mechanikus ismétlődéseinek következtében a halál szó jelentésén túl humán karakterét is elveszíti („[...] csak kuvikfütty ez, nem száji szó! / Bagoly nótája, vaksi denevér / Ijedt súrlása meg huncut kisértet /Ki rátok ijeszt éjfélben hahozva."), majd végül az egyensúlyvesztés állapotába, ügyetlen, esetlen mozdulatok megjelenítésébe íródik át, talán nem függetlenül a bergsoni nevetéselmélettől, amelyről 1910- ben Babits is ír egy rövid reflexiót a Nyugatba. Ha az eredeti szöveget nem is olvasta Szép Ernő, az ismertetés is kiemeli a kinevetett, megmosolygott cselekvés mechanikusságát, tipizálhatóságát.15 A T/2. személyű megszólítások sorozatába ékelődő, E/2. személyű aposztrophékat alkalmazó tizenhárom soros betét az ismétlődő felszólítással („Nézd (csak)...”) saját halálának imaginárius megképzésére hívja a befogadót, vagy önmegszólításként értelmezve a sorokat, egy olyan halálképzet létrehozását hajtja végre, amely az első egység vízióinak helyébe lép: „Itt a halál, itt van...” A mais „Mikor nevetünk az élő dolgokon? Akkor, ha egy pillanatra elfelejtenek élni, gépies szokások szerint cselekszenek, mechanizmusokká válnak, nem alkalmazkodnak a körülményekhez, különböző helyzetben egyformán cselekszenek. A nevetségesnek őstípusa a szórakozott. A teremtő élet örökös változás, szabad adoptáció; ha valaki egy pillanatra elmulasztja ezt az adaptációt, géppé lesz, az anyag irányának hódol, visz- szaesést követ el, vétkezik az élet ellen: ennek a visszaesésnek, ennek a véteknek társadalmi megintése, figyelmeztetés ellene, büntetése: a nevetés. Ezért nem nevetünk magunknak, ezért nem nevetünk élettelen dolgokon. / S ezért nevetséges, ha valaki az utcán megbotlik, ha valaki szórakozott, ha valaki a helyzethez nem illőt tesz vagy mond. (Helytelen tehát minden ellentét-teória.) De az emberi arc is akkor nevetséges, ha valamely vonása megjegecesedett szokásra, mechanikus jellemre enged következtetni; ezért nevetségesek többnyire az ú. n. tipikus arcok.” Lásd Babits Mihály, Bergson filozófiája 5. A nevetés, Nyugat 1910/14.

„... ráncaidban dúló ujjak...” / 83