Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bárdos László: Hasonlóról a hasonlónak? Adalékok Szép Ernő egy verstípusának értelmezéséhez

nyiszor más és más hangvételű illusztratív „példázatok” kapcso­lódnak. De ugyan miféle érzet és miféle megértés indokolja, hogy az ujjropogtatás hasonlataként épp csak felvillanó erdő-kép után az ajak ízére vonatkozó kérdés valóságos verbális vihart szabadít­son el, szinte romantikusan fennkölt, áradó és szenvedélyes tirádát? Hogy utána meg egy tömörített, bonyolítottan modern metaforával példázza a sóhajt mint a halálnak feladott sürgönyt? De mintha közlésbe zárt közlendő és költői nyelv még képtele­nebb interakcióra lépne a következő részletben: Jaj hadd kérdezlek! a friss kis hidegre Emlékszel, amit ujjhegyedre vettél Mikor betűket húztál ablakon Télben, midőn a hályogos üveg Hólepte kertbe s alvó múltba néz? JVagyszerű, képtelen kép. Mert az ujjhegyek gazdáján kívül vajon ki olvassa „télben” ezeket az oly múlandó betűket? Ezúttal csak az üvegnek van szeme (baljós szókapcsolat ez, de hát utána éppen a szemek következnek majd a vers testi szemléjén), az ablaknak tehát „hályogos üveg”-e néz ki. A „hályog” nyilván csak akadályoz­za a látást, de ha a metafora nem mozdította volna el fizikai való­ságától, csak ő tenné lehetővé a téli ablakon gyakorolt betűvetést. A hályog pedig hólepte kertbe s alvó múltba néz - egy reális és egy figurativ környezetbe. Ám a hólepte kert is csak egyformaságot szo­kott kínálni, az „alvó múlt” pedig kívülről aligha látható. Az „alvó múlt”, amennyire „múlt”, annyira valótlan is a szemlélő számára, és ha „alvó”, akkor az ő lehunyt szeme legföljebb önnön álmaiba néz­het. - Egy szó, mint száz: ez az öt sor nemhogy megosztana valamely „bizalmas” élményt, sokkal inkább útvesztőbe, labirintikus, önmagá­ban végtelenített bolyongásba csalja a jelentést. 74 / Bárdos László

Next

/
Oldalképek
Tartalom