Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bárdos László: Hasonlóról a hasonlónak? Adalékok Szép Ernő egy verstípusának értelmezéséhez

legfőképpen Vörösmarty nyelvét idézi fel. Egyenesen meghökkentő itt a Gondolatok a könyvtárban, sőt Az emberek közelsége.

A lét fájdalma utca rongya lett,

A gyász megvette mind a könnyet,

Éhség, irtózat használják a sóhajt,

A szűz mosolyt a téboly elszöktette,

A túlzás összement, lesült az álom,

A képzelem festékje mind kiporlott Tündéreink sértetten elvonúltak,

Az angyalok lebuktak ájulattal.

Vörösmarty hangjára és a XIX. századi költészet romantikus hagyományára emlékezik a szöveg metrikája is, mivel Szép Ernő ezúttal szabályosan és következetesen használja az ún. blank verse, azaz a drámai jambus versformáját. Ez a költemény — és rögtön hozzáteszem: az ugyanerre a ritmusra hangolt Bizalmas című darab — a verselés szempontból tehát nem is sorolható „szabad versei" közé. A semminél kevesebb valami bízvást nevezhető XX. századi apokalipszisversnek, mely az I. világháború kegyetlen tapasztalataiból meríti látvány- és gondolatvilágát, de különösen látomásait. Történelmi szituációja is indokolja, hogy megnyüatkozásai nemcsak a tragikus Vörösmartyra, hanem a világháború kataklizmájával szembenéző Adyra is visszhangzanak.

A „halál” szó elhangzása ismét új egységet indít el: ennek a fogalmazásmódja megint csak elüt az előzményektől:

Látod mi az embernek a halál.

Úgyis meghaltunk volna, látod,

Halandónak látod mi a halál.

70 / Bárdos László