Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Balogh Lilla: Hagyományőrzés és újítás Szép Ernő drámáiban
dandó teljesítmény vonzotta, a korszerű elemek elnyomása és kizárólag a szórakoztatás, a közönség ízlésének való megfelelés előtérbe helyezése jellemezte akkori munkáit. Úgy gondolom, ma már a kizárólag szórakoztatást célzó művekkel szemben is elnézőbbek vagyunk, azonban Szép Ernő esetében másról is szó van: a szerző - folyamatosan egyezkedésre kényszerülve korszerűség és nézői igény között - számos ponton látványosan „vét” az íratlan dramaturgiai szabályok ellen. Ezzel kettős igényt teljesít: egyrészt modernnek hat, másrészt a közönség társadalmi identitását megerősíti, miközben konvencionális értelmezői mechanizmusait ritkán teszi próbára. A kiüresedett, a funkcióját vesztett és a rontott nyelv A Kávécsarnok című egyfelvonásost 1917-ben mutatta be a Modern Színpad Kabaré. Ha közelebbről megnézzük, már ez a korai egyfelvonásos is átmenetet képez a kabaré és az abszurd között. „[...] a jellegzetes pesti kabaré módszereiből indul ki ugyan, de nemcsak hangulatteremtő erejével, lírájával emelkedik ki azoknak rutinjából, hanem iróniájával-öniróniájával, nyelvi humorával, monoton ismételgetéseinek immár modern játékosságával is.’’7 A darab az egymás melletti szándékos-szándékolatlan elbeszélés, az emberi kommunikáció kiüresedettségének tapasztalata köré épül. A nyelv már nem a dolgok kifejezésére, hanem azok elleplezésére szolgál. Az unalomig ismételgetett udvarias formulák (Fanny részéről az állandó „tisztelt úrázás”, Alajos részéről pedig a szüntelen „nagysádozás”) számtalan, és sokszor nem releváns helyen történő előhívása ellenkező, udvarias helyett abszurd hatást kelt. Ez volt az első jelentősebb Szép Ernő-darab, amelyet a kritika és a közönség is tetszéssel fogadott azzal együtt is, hogy a néző már tud önfeledten kacagni rajta, mint a legtöbb kabarétréfán. 7 Szép Ernő, Színház, vál., utószó Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1975,193. 164 / Balogh Lilla