Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Lőrincz Csongor: „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni". A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában

Az idézet utolsó tagmondatát eszerint akár úgy is át lehetne írni: mert ő tudta, miképpen kell egyszerre beszélni és hallgatni. A beszéd válik itt a hallgatás (pl. interpretációs) funkciójává, és nem fordítva, a hallgatás nem egyszerűen a beszéd függvénye, kiegészítése, szupplementuma. A beszédaktus lényegét tekintve hallgatásaktus. Ez a szó szerint beszédes hallgatás itt nem indifferenciát vagy negációt jelent, mint oly sokszor a hallgatás esetében (és itt is: „tekintetének nem volt tárgya"; „nem válaszoltam"; „szó se ki, se be"), hanem nem-igenlő, nem-tetikus affirmációt, pontosabban: ennek az affirmációnak a visszavételét, úgy, hogy az mégis igenlés marad (pl. a modalitás, a „kedvesen és nehézkesen" szintjén). Fancsikó „szólt valamit"-jének kettős elhallgatása ezért eldönthetetlen módon oszcillál belső szó és külső szó, a történet és az elbeszélés síkjai, az elbeszélő és „acolyte"-je, Fancsikó között, megvalósítva azt az esetet,

ját, tendenciájában a későmodern (el)hallgatáseszményen túl (vélhetőleg ennek szellemében értelmezi Wernitzer Julianna Esterházy viszonyát a csendhez és hallgatáshoz, vő. Idézetvilág avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője, Pécs/ Budapest, 1994,48-50; „a csend és az elhallgatás poétikájához" való nem-egynemű viszonyhoz vő. KulcsAr Szabó, Esterházy Péter, 140-141.). A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegében: „... hogy mi volna ez a két kifordult zárójel közé zárt Tér, ez a telt tér, ahol minden szöveg, a szünet is, melyet ép(p) szövegek tagolnak és értelmeznek (és nem fordítva), illetve hogy épp ez volna kívül, és az volna zárójelbe téve, ami nem ez, hogy tehát, Itt, most ez és csak ez az, ami van..."A próza iszkolásában a következők egy oldalon belül kétszer jelennek meg, egyszer a margón, kövér betűvel, rövid sorokba tördelve, majdnem minden sorvégén szóelválasztással, aztán a főszövegben, minden szó előtt az „a" névelővel: „El tudjuk-e folyamatnak fogadni az olyan szünetet, amit a hangok tagolnak, értelmeznek, s nem fordítva? A hangok csak árnyékok a csend felszínén." (Bevezetés a szépirodalomba. 36., megismételve részben az 50.

oldalon) A Függőből: bár elismeri, a sok 'ne higgye' után joggal gyanakodhatik,

gyanús az, ha az ember minden rosszhiszemű lépésre így föl van készülve, jobbnak látszik ilyenkor hallgatni, nem valamiről nem beszélni, azaz lényegében elhallgatni, hanem csöndezni, azért is így, ismételje csak, nem árt, mert a bizalom nem elhatározás dolga, nem jó szándéké, és ha kötelességünk is bízni abban, hogy végül a bizalomra méltók megtalálják egymást, az ütemezéssel járó megoldatlanságok nagy véráldozattal járnak, de, és ezt neki, K.-nak, komolyan állítania kell, bizonyos dolgokat, akkor is jelentéktelennek etc.! Kell mondanunk, ha naponta belepusztulunk, a hosszú csöndben, mely olyan volt, mint egy lélegzetvétel, mint egy sóhaj, csak a poros aszfalt sikontott a talpuk alatt..." (Bevezetés a szépirodalomba. 226.) A szív segédigéi nyitányában: „Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog." (Uo., 655.) Esszébeli megfogalmazásban: „... a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől [tudom]..." (Ünnepi beszéd és rekonstrukció [Kosztolányi] = Uő., írások, Budapest, 1994, 31.). A Harmonia Caelestis többek között a hallgatás performatív effektusaira céloz: „Elfelhősödött az arca, darabot várt, mint aki meg akar győződni, jól hall-e, azután - azután nem csinált semmit. Ez a semmi - csönd, szomorúság, ingerültség, magány - olyan volt, mintha pofon ütött volna. Ekkora pofont még soha életemben nem kaptam." (Budapest, 2000,471.)

50 / Lőrincz Csongor