Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Gyík egy napsütötte kövön"

hogy a világképző humán instanciával szemben az „alulfejlett" vegetáció túlélő/újraéledő képességére emlékeztet52 (lásd még: Varázsló illatok [1938], Áfákhoz, a költőkhöz [1937]). Az természetesen érthető, sőt, úgyszólván kézenfekvő, hogy e korai biopoétikai formáció a legtöbb esetben a látványszerűség kódjain, illetve a testi érzékelés külső tapasztalata jegyében hívja elő a természettel való találkozás verstörténéseit. Opszisz és melosz viselkedése szempontjából azonban az a kisebb számú költemény létesít új poétikai alakzatokat, amely nem egyszerűen tematikusán, hanem a szintaxistól a képstruktúrákig, a metrikától a rímelésig immár nem a századeleji módon hívja elő a natúra tapasztalatát. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ilyen költeményekben magának az érzékleti közvetítésnek a rendje változik meg a századelő anyagtalanabb és a közelség/távolság távlatmozgását szecessziós díszletezéshez vagy impresszionisztikus benyomásszerűséghez igazító képalkotásához képest. Ahogyan a harmincas évekre már József Attilánál is:

A város peremén,

mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odébb

a sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél...

(Téli éjszaka, 1933)

Vagy majd az 1935-ös Őszben:

52 „Ti vagytok az örök élet, / ti vagytok a föld szemei, / melyekkel a fekete isten / a napot nézegeti [...]

Virágok, az én világom / be magányos, be kicsi! / Még itt vagyok; de jön egy nyár, / s kibújtok, föld szemei, // kinéz veletek a vak föld, / az élő, isteni por, / s megviszitek ősszel a hírt, hogy / már nem vagyok sehol." (Farkasrét II. Virágok közt)

80 / Kulcsár Szabó Ernő