Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Gyík egy napsütötte kövön"

keresztül úgyszólván az organikus élet egy kivetülő, kontingens alakzata teremt „emisszív" irányú kapcsolatot a világgal.38 Ez a dezindivi- dualizált, inkább „példányszerű" egyediség ráadásul olyan közel van teremtésbeli társaihoz, hogy a biomateriális egylényegűség okán saját és idegen halál közt sem látja értelmét a különböztetésnek. Szabó Lőrinc legegyénibb s egyszersmind legemlékezetesebb versgrammatikai szólamának hangján - egyebek közt - ekképpen:

Hogy más is voltam, nem segít, hogy más is leszek, nem vigasz; hogy tisztább voltam, tévedés, hogy tisztább vagyok, az is az.

Nekem minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé vagy a magamé, nem érdekel.

Magányom koronás ura, mint minden féreg, vagyok én; nem több, mint amit megeszek, az állat vagy a rab növény.

Király vagyok, alázatos, ki díszeit és rongyait

Babits Mihály költészete 1903-1920, Szépirodalmi, Budapest, 1981,69.

38 „Mint a földből a hóvirágot / a tavaszi kíváncsiság, / előőrseit koponyámból / az agy kidugta s messze lát... // Agyam kiült a homlokomra / s lett belőle két barna szem: / ő akar tudni valamit, ha / a világot nézegetem. // Állkapcsom s gyomrom ő csinálta, / fülemben a hang neki int, / kéjének tolmácsa a húsom, / ujjam begyével ő tapint. // Milliárd éven át keverte / magában az elemeket, / mindent kipróbált, s úgy tett mindent, / ahogy legjobban lehetett.//Az ő műve vagyok..." (Ősapám, 1933) Ehhez képest elképzelni is nehéz ellentétesebb pozíciót annál, mint ahogyan az önmagának elégséges század eleji szubjektivitás szituálja önmagát: A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog" (Babits: Zsoltár férfihangra, 1918) A Csillagok közt csillagai - ellentétben minden hagyományos topikával - éppúgy nem orientálnak már, ahogy a posztromantikus bensőség sem támasza semmiféle humán stabilitásnak: „gépész vagyok, aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz, és a sötétben / egyszer majd elrontja magát." (Börtönök, 1930)

72/ Kulcsár Szabó Ernő