Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)
Kulcsár-Szabó Zoltán: A (túl)élő üzenete
a zárószakaszt nyitja, és az olyan mostoha, vad, természeti közegekből, mint az árokpart, a sivatag, a megrothadt rét, váratlanul - és csak két verssor erejéig - egy kifejezetten kulturális térbe, mondhatni magának a kultúrának a terébe vezérel, a múzeumba: „Mint múzeumban holt lovagot / páncélja idéz kevélyen, / szuronyos csontvázad úgy zörög / december jég szelében". A „holt" attribútum tehát innen, mondhatni a kulturális megörökítés intézményéből kerül át az őrre, a hasonlat mindenesetre azt sugallja, hogy az (egyedül megőrizhető) üres öltözet mögött nincs test, olyannyira kevéssé, mint ahogy a metaforikusán szuronyosnak nevezett bogáncs sem igen osztható fel a hátramaradt növényroncs és az emögött valaha rejtőzködő voltaképpeni test két pozíciójára. Ez nem egyedülálló sajátossága Szabó Lőrinc természetleíró verseinek: az Egy téli bodzabokorhoz közelebbi olvasata azt mutathatja meg, hogy az öltöző-vetkező növény is inkább a jelenlét sajátos kísértetiességével szembesít, mint a lombozatdísz mögött sejtett lényeg vagy test feltárulkozásának ígéretével. Szabó Lőrinc ilyen összefüggésben előszeretettel azonosítja magát, kísérteties módon és/vagy voltaképpeni kísértetként, élőhalott növénycsontvázakkal, mint azt - csupán egyetlen példát idézve - a Téli fák című 1937-es költemény is tanúsíthatja: „Kísértet voltam én is a / felboncolt és kipreparált / erdőben: szinte csontomig / éreztem a csupasz halált. / - Fa vagyok én is, ágbogas / csontváz! - és éreztem a gúzst / s hogy az idő hogy marja le / rólam is a lombot, a húst. / [...] / láttam még, hogy a ködön át / hogy döfködtek felém fekete / szarvaikkal a téli fák." Mivel az itt tárgyalt versben főszerepet játszó gyomnövény előszeretettel bukkan fel, illetve szaporodik el emberi ténykedés által megrongált vagy felbolygatott környezetben, és eltűnése a környezetbotanika szerint az adott élőhely valamiféle gyógyulását jelzi,18 a hasonlat akár azt is implikálhatja, hogy az óda olyan létezőnek állít emléket, amely (aki?) nemcsak önnön agresszív létkarakteréről 18 Vö. Turcsányi Gábor - Turcsányiné Siller Irén, Növénytan, Kossuth, Budapest, 2005, 2963-2964. A (túl)élő üzenete /125
