Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos „Néhány fiatal rendező - Ruszt, Székely, Zsámbéki - azt ismerte fel, hogy a beérkezett, s művészileg nemritkán megtorpant idősebbek árnyékában nem nő számukra fü, a sztárokká avanzsált színészegyéniségek manírjaival névtelen fiatalként még kevésbé bírnak, így semmi reményük nem lehet, hogy budapesti színházban kialakítsák maguk körül azt a légkört, amely az elmélyült művészi munkához elengedhetetlenül szükséges. Szerencséjük volt, viszonylag fiatalon egy-egy vidéki társulat élére kerültek. Itt meg lehetett teremteni a megszállottságnak azt az aszkézisét, amely nélkül ma már igazi művészi munka elképzelhetetlen. Az idei évadban ennek a nemzedéknek a tagjai szabályszerűen lekörözték a nagynevű fővárosi pályatársakat, korábbi mestereiket, tanáraikat”. (8. old.) Továbbá: „Fellépésük nyomán a magyar színházi struktúra egésze válik ismét kérdésessé. Buda- pest-központú országunkban előbb-utóbb valóban problémává válik, hogy a magyar színház nagy centrumai ne Budapesten legyenek... Meggyőződésem, fel is ismerték (t. i. az említett fiatal rendezők), hogy az adott körülmények között egy budapesti állás egyet jelenthet számukra az elszürküléssel, sőt a művészi öngyilkossággal”, (u.o.) Mihályi írását a Kritika szerkesztősége vitaindítónak szánta, azt remélve tőle, hogy „kiélező, de nyugodt érvelése” (7.old.) konstruktív hozzászólásokat eredményez. Az első hozzászólások (Nagy Péter „A színház válsága vagy a válság színháza?”, Dobák Lajos „Beszéljünk a Színházról”, Hermann István „Csodaszer nincs” — Kritika 1975/9) - szerencsés módon elkerülték Mihályi szubjektivista módszerét, közös vonásuk a konkrétságra való törekvés, s a higgadt hangvétel. Nagy Péter és Dobák Lajos írása egyaránt a magyar dráma jelentőségét hangsúlyozza - s ezzel messzemenően egyetértünk, annál is inkább, mivel nem „súlyos problémaként” kezelik a kérdést, nem színházaink „vétkes és tendenciózus mulasztásai” felől közelítenek a tárgyhoz, hanem a valós eredménynek oldaláról, a lehetőségek még teljesebb kihasználása érdekében. Hermann írásában különösen három gondolat érdemel figyelmet. Az egyik, hogy elveti a „struktúra-kérdés” általánosságokban való kezelését, reálisan érvelve emellett, hogy a jelenlegi struktúrán belül is születtek - s születhetnek még nagyobb számmal - jelentős színházi előadások. Hermann jogosan figyelmeztet színházi hagyományaink elmélyültebb, elemzőbb feldolgozásának a szükségességére, s fontos észrevételének tartjuk a társadalmi gondolatok, szemléleti összetevők jelentőségének a hangsúlyozását. Visszatérve Mihályi írására: rendkívül helytelen alapállásból közelíti meg a kérdést. A főváros-vidék ellentétpárt nemzedéki konfliktussá „színezi”, egyúttal összefüggésbe hozva a struktúra kérdésével s végső soron egy irreális koncepciót rajzol fel. Miként ő maga is lényegében három fiatal rendezőről beszél - nyilvánvaló: progresszív értelemben a jelenlegi vidéki színjátszás valójában négy-öt vidéki színházat jelenthet, azoknak is évadonként két- három 266