Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos előadását — s ez nem lebecsülése munkájuknak, csupán a realitások tiszteletben tartása. Másfelől: ennyi jó, színvonalas, „vitára ingerlő” előadást a fővárosi színházakban is össze tudunk számlálni, ha tetszik: még az „idős mesterek” rendezéseiből is. Harmadszor: az a tény, hogy néhány vidéki színházunkban magas színvonalú műhelymunka van kialakulóban egyáltalában nem érinti a struktúra kérdését - olyannyira nem, hogy a decentralizációs színházpolitikának éppen ez volt a lényegi célja, hogy tudniillik a fővároson kívül is létrejöhessenek országos nívót képviselő színházi produkciók. Negyedszer: a fejlődés útja nyilvánvalóan az, hogy ezek a valóban kivételes képességű rendezők a fővárosi színházakban is megcsillogtathassák tehetségüket. Ennek a folyamatnak számos összetevője van, többek között lényeges feltételként kell szerepeljen, hogy távozásukkor megfelelő utánpódással rendelkezzenek, hogy volt színházukban ne következzék be jelentős visszaesés. Ötödször: a Mihályi által említett fiatal rendezők voltaképp „vétlenek” e konfliktus kirobbanásában. A vidéki színházi élet még mindig eléggé nehéz körülményei között létrehozott kitűnő produkcióikban nem a „lekörözés” szándéka vezeti őket: ismereteink szerint valamennyien tisztában vannak feladataik és felelősségük súlyával, s csak zavarólag hat munkájukra egyes kritikusok hisztériás hangulatkeltése. A kérdésben zavart okoztak Molnár Gál Péter önellentmondásos, homályos megnyilatkozásai. A Népszabadság 1974. szeptember 8-i számában „Színházi vendégeskedés” c. írása így jellemezte színházi életünket: „Most hosszú idő óta nyugalom és biztonság irányítja színházainkat. Kedvező a történelem, a színháztörténeti helyzet a számunkra”. (8.old.) Egy héttel később. „Fiatal rendezők, közösségi színház” c. cikkében (Népszabadság 1974. szeptember 15.) a folyamat kétségkívül legkörültekintőbb, legpolitikusabb elemzését adta: „Néhány esztendeje megszokott lett úgynevezett fiatal művészeket látni színházvezetői posztokon, nemcsak főrendezői, igazgatói kinevezést is kaptak. Nem frontáttörés ez. Nem a nemzedéki harc térnyerése a színházi fronton. Csupán az élet és a valóság diktálta józan döntés, szükségszerű bizalom megnyilvánulása... És miután a kulturális irányítás megbízott a fiatalokban: létrejöhetett néhány vidéki színházban az, amit alkotói műhelynek szoktunk nevezni. így jöttek létre azok a vidéki színházak, amelyek mai színházi kultúránk legfontosabb állomáshelyei: Kaposvár, Szolnok, Szeged, Miskolc, Kecskemét”. (7.old.) E pozitív állásfoglalások után méltán keltett meglepetést „Kérdőjelek színházi vitáinkhoz” c. írásának (Népszabadság 1974. december 14.) néhány homályos fogalmazása: „...aggódva kell figyelmeztetni a nemzedéki küzdelemnek az eltorzulására. Jóllehet minden nemzedék úgy érzi, hogy az előttük járó idősebbek elrekesztik előlük az érvényesülés és kibontakozás lehetőségét és jóllehet ebben a rovatban is olvashattuk már nem is olyan 267