Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[38.] A magyar színikritika helyzete - 1975
Szigorúan titkos 3.) Az elmúlt egyik legpozitívabb tendenciája színházművészetünkben a vidéki színházak erőteljes fejlődése. Az állami irányítás megfelelő szociális és művészi feltételeket biztosított a vidéki színjátszás helyzetének a megreformálására: a körzetesítés programja, a tehetséges fiatal rendezők vezetői megbízatása, a munkakörülmények javítása, stb. erőteljes lendületet adott vidéki színházaink munkájának. Színházpolitikánk jelentős eredményeként tarthatjuk számon, hogy csökkent a színvonalkülönbség a fővárosi és vidéki színházak teljesítménye között, s néhány vidéki produkció országos viszonylatban is az élvonalat reprezentálja. Színikritikánk megfelelő érzékenységgel reagált erre a jóirányú változásra: a korábbinál élénkebb figyelemmel kísérte a vidéki színházak produkcióit, kellő terjedelemben és színvonalon elemezte teljesítményüket. Az utóbbi időben ugyanakkor mind gyakrabban találkozhatunk olyan kritikai megnyilvánulásokkal, amelyek a vidéki színjátszás föllendülésének regisztrálását tendenciózusan összekapcsolják-párosítják a fővárosi színházak méltánytalan lebecsülésével. Kialakult egy „képlet” amelyben a vidéki színjátszás jelenti a „korszerűt” az „előremutatót”; míg a fővárosi színházak „konzervatívak”, „maradiak”, „rutinba merevedettek”. Néhány idézet e „képlet” szemléltetésére: „A fővárosi színházak lassú ébredésével, felújításokkal előrukkoló, szolid évadkezdésével szemben a vidékiek a sokszínűség mellett szellemi izgalmakban is bővelkedőbb évadot ígérnek”. (Nánav István: Évadkezdés vidéken — Színház 1973/1, 19.o.) „Szolnokon, Kaposvárott és másutt nem az történt, hogy játszanak ők is úgy, mint a beérkezettek, a nagy öregek a pesti Madách- vagy Nemzeti Színházban. Ok másfajta színházat hoztak létre - amit talán „közösségi-rendezői” színháznak nevezhetünk.” (Mihályi Gábor: Közösségi-rendezői színház vidéken — Nagyvilág 1975/1, 131. old.) Fencsik Flóra írja a kaposvári Csiky Gergely Színház „Egy lócsiszár virágvasárnapja” c. előadásának méltatása kapcsán: „Ennyi tehetség, ennyi fiatalság, ennyi képzelőerő együtt - anélkül, hogy bántani akarnánk bármelyik fővárosi társulatot: nehezen tudnánk elképzelni itt ezt a darabot ilyen átütő, vérbeli katarzist teremtő, enerváltságtól-rutintól mentes friss előadásban” (Esti Hírlap, 1974. nov. 19.; 2. old.) Ennek az „elméletnek” egyik legfőbb teoretikusa Mihályi Gábor, aki „Régi és új Színházi vitákról” c. írásában (Kritika 1975/7) így értékeli a kialakult helyzetet: 265
