Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[37.] A színikritika néhány kérdése - é. n. [1975 vége]
Szigorúan titkos lényeget, arra példa, hogy a bírálók egyöntetűen elismerték a Huszonötödik Színház M-A- D-Á-C-H-előadásának193 „tiszteletlen” bánásmódját a klasszikus szöveggel — legföljebb a megvalósítást bírálták, jogosan. Kétségtelen fejlődés mutatkozik abban a tekintetben, hogy a kritika egyre inkább elfogadja a rendezőnek azt a jogát, hogy saját szemléletét érvényesítse a klasszikusok értelmezésekor. Időnként a sznobéria is fölüti a fejét, ami jól megfigyelhető a Vígszínház Csehov-trilógiájának kritikáiban. A Három nővért.194 amelyben Horvai István először szakított látványosan a naturalista, részletező Csehov-stílussal, csaknem kivétel nélkül elutasították a kritikusok — túlzott szigorral. A Cseresznvéskert1^ viszont, amelyben a rendező túlhajtotta koncepcióját, és formálissá, divatossá mesterkedte az előadást - a kritika csaknem ugyanolyan egyöntetűen, kritikátlanul fogadta. De semmiképpen sem mondhatjuk azt, hogy a kritika „kényszeríti” a rendezőket kiagyalt koncepciók gyártására. Sőt, gyakran megelégszik a „szép”, de semmitmondó klasszikus előadásokkal (Nyaralók). Mindenképpen előrelépést jelent az viszont, hogy az operai látványosság, a teátralitás már nem elégíti ki az igényeit (Antonius és Kleopátra - Vígszínház196), sőt a gondolatilag erőtlen, határozatlan produkciók gyengéit is észreveszi (Bánk bán - Nemzeti Színház197). Még mindig elég nagy a bizonytalanság viszont a tetszetően modernkedő előadásokat illetően (Nők iskolája), és nem elég határozott a kritika, ha klasz- szikus szerzők gyenge darabjainak sikerületlen rendezéséről van szó (Brassbound kapitány). A mai magyar dráma és a kortárs külföldi dráma értelmezésének kritikai megítélése Az új magyar drámák előadásának kritikai megítélésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a rendezőnek milyen szerepe volt a mű létrejöttében. így a kritika mindig elismeréssel adózott például Kazimir Károly drámaihlető képességének (Rozsdatemető, Tóték). A kritika általában értékeli, ha egy-egy drámaíró és rendező szorosabb kapcsolatba kerül, mert ebben a színházi műhelyek születésének lehetőségeit fedezi föl. Székely Gábor illetve Várkonyi Zoltán és Örkény István, a Madách Színház és Illés Endre, Kapás Dezső és Gyurkovics Tibor alkotó kapcsolata ilyen módon fontos helyet foglal el a színibírálatok értékítéletében. Nem mindig elemzik viszont a kritikák eléggé mélyen azt, hogy a közös munka egyben ténylegesen közös gondolkodást jelent-e. Elmaradt annak elemzése például, hogy Kapás Dezső és Gyurkovics Tibor miért csak egy stílus közös létrehozásáig jutottak 193 M-A-D-A-C-H (bem.: 25. Színház, 1974. március 7. rend.: Iglódi István és Szigeti Károly). 194 Csehov, Három nővér (bem.: Vígszínház, 1972. október 11. rend.: Horvai István). 195 Csehov, Cseresznyéskert (bem.: Vígszínház, 1974. január 24. rend.: Horvai István). 196 Shakespeare, Antonins és Cleopatra (bem.: Vígszínház, 1974. október 18. rend.: Vámos László m.v.). 197 Katona József, Bánk bán (bem.: Nemzeti Színház, 1975. március 22. rend.: Marton Endre). 244
