Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

BENSŐSÉGES TÁJKÉPEK, FELHŐVEL Ismeretlen versek a fiatal Babits műhelyéből

nem látszik más csak az ég, mint egy végtelen vidék helyevesztett hely.

Fölfelé van? Lefelé?

Nem pottyanok-e belé?

Bár!

Lelkem máris belevész mint egy ellőtt kelevéz, vitorlás madár.

A „belevész” az előző versben egy gondolatritmus részeként a „belefullad” szinonimája lesz, s ezért vészterhessé válik a jelentése, a Vonaton ciműben viszont a tiszta rímet adó, anapesztussal (kelevéz) összecsengve játékossá, könnyeddé válik. Sőt a vers végére az éggel, mint természeti elemmel való egyesülés nem a veszélyt rejtő, hanem a felszabadító szabadság szimbóluma lesz: „Vonz a hab és vonz a nap, / lenn maradhat aki rab, / de te meg se állj!”

Mindezek fényében kap különös jelentőséget az, hogy az ég egy részét, a felhőket megverselő versciklusában a címként felhasznált tudományos kategóriákkal a felhők formájának egzakt osztályozási lehetőségét, a pontos megfogalmazásra való esélyt, mint kiindulási pontot, elfogadja.

Cirrus

Az égbe be lehetne fúlni Oly tengermély és vízsürű s amint a szivárvány bürü ígérte, nem fog már borulni.

Mi látszik rajta kivirúlni?

Fehér hab, mely e mély ürű légvízben úsz? Bárány ürü nyáj, mely legel e rétszerű egen? vagy oszló tej sűrű? vagy pelyhes csirke, gömbölyű?

Lőtt kócsag, (tolla kezd lazulni)? hab? hasadt párna? pelyhszürű? ezüst húr? olvadt hógyürü?

Várom, mikor fog hullni, hullni.

34