Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

BENSŐSÉGES TÁJKÉPEK, FELHŐVEL Ismeretlen versek a fiatal Babits műhelyéből

tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez, ami megint odamegy ki, hogy költőnk a benyomások költője és voltaképp nem szubjektív költő. Az ő egészséges, egyszerű lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és színt, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.”9 Babits megállapításának poétikai jelentőségére Szili József is felhívta a figyelmet Arany tájképeinek impresszionista jellegét elemezve.10 11 Számunkra most abból a szempontból érdekes Babits megfigyelése, hogy a tárgyi, természeti világ versbe emelésénél milyen fontosnak tartja azt, hogy „külön fényt és színt” kapjon. Petőfiről, mint „tükör”-ről írja nem titkolt kritikával hangjában: „A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne.” Ellenben a ,/aculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és múlhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a lélek folyton gazdagodik a múlttal, az egész múlt tovább élvén benne.”11 A múlt továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Arany egyéni látásával, nála „a jelen képei sem tűnhetnek fel oly egyszerű és természetes színekben, mint pl. Petőfinél; a vele együttható múlt sajátságos színt vet rájuk, egyéni színt”.12 Szerinte a két költő művészetében alapvetően a benyomás visszaadásának módja különbözik. Babitsnak vitathatatlanul Arany, a „festő” a rokonszenvesebb.

A téma iránti érzékenységét tanúsítja, hogy hasonló részletességgel elemzi Komjáthy természetábrázolásának jellegét is, oly módon hogy Shelley költészetével hasonlítja össze. „Közös bennük az elvontság, a külső világgal való nem törődés - állapítja meg -, a csak magából táplálkozó lélek. Ideális költészet mind a kettőé.” Elemzése szerint e hasonló okok hasonló eredményt hoznak létre, többek közt ez lesz mindkettőjük panteizmusának közös szülője. „A panteizmussal együtt jár a természetimádás. Az ily ideális, azaz a külsővilágtól elzárkózó lelkek, ha festők, tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.” Azonban Babits megfigyelése szerint éppen itt van a különbség kettejük közt: „Shelley látja a természetet, és a természetben keresi a saját érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az érzések túlnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthynál ellenkezőleg, érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a ter9 Petőfi és Arany. Nyugat 1910. nov. 16. 22. sz. 1577-1590. In: BMETI. 175.; 171.

10 Szili József: Arany hogy istenül. Argumentum, Bp., 1996. 142.

11 Petőfi és Arany. In: BMET I. 170.; 171.

12 Uo. 172.

25