Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

„MINDENKI TÚLBESZÉL FELADATÁN” A Babits Emlékkönyvről

nincs közönsége — Babitsot nem olvassák.”9 Szabó Zoltán lehangolt önváddal azt állapítja meg: „Hát ide jutottunk, már gyászolni sem tudunk.”10 11 Többen emlegetik Vörösmarty és Victor Hugo nagyszabású temetését, velük egyenrangú költőfejedelemnek ítélve Babitsot, akit hasonló méretű nemzeti gyász illetne meg. Nem hangzik el, de magukban sokan összehasonlíthatták Ady többezres tömegeket megmozgató végső búcsúztatását ezzel a csendes szertartással. Az emberek egységes távolmaradását (mely külön szociológiai vizsgálat tárgyát képezhetné) alapvetően a háborús hangulat félelmekkel teli fásultsága okozhatta, konkrétan befolyásolhatta a hivatalos elismerések elmaradása, a közvéleményt mindig is erősen alakító napisajtó tartózkodó hangneme, hiszen nem gyászkerettel és öles betűkkel jelentek meg ezen a napon a lapok, hanem legtöbbjük csak a harmadik-ötödik oldalon foglalkozott a bekövetkezett halállal. E meglepő tartózkodás táplálkozhatott még a Babitsot egész életén keresztül kísérő szélsőséges támadások vádjaiból, a Baumgarten Alapítvány rendkívül rosszízű sajtóvisszhangjából, a jobb és baloldal nyílt elhatárolódásából, és végül az ekkorra elmérgesedett népiurbánus vitában elfoglalt babitsi helyből, amikor is egyik tábor sem tűzhette őt ki harci lobogóul, mert annál árnyaltabb, toleránsabb és európaibb volt magatartása. Legkevésbé tán műveinek olvasottságából következett a gyászolók kis létszáma, hiszen az írói kultuszok kialakulása nem feltétlenül áll egyenes arányban az elolvasott oldalak mennyiségével. E szűk körű szertartás, melyen azonban a magyar irodalom színe-java jelen volt, erőt is adott: az összetartozás, szolidaritás, egymásrautaltság érzését. „Megdöbbenve ébredtem rá - írja Hunyady Sándor -, hogy jól érzem magam [...] azért éreztem jól magam, mert mindenkit szerettem, aki a temetőben összegyűlt, [...] nem kellett tartanom senkitől. A szomorúság, amely körülfogott barátságos volt, mintha egy szorosan összetartozó család gyászolna.”11 Vas István nem a közösség melegét érezte elsődlegesnek, hanem éppen ellenkezőleg „ott az augusztusi melegben inkább a magunkra maradás hidege futott át rajtunk - rajtam legalábbis.”12

Az aggodalom hamarosan újabb kézzelfogható módon válik valósággá. Jobboldali lapokban mocskolódó hangnemben írt, a tiszteletadás elemi íratlan törvényeit semmibe vevő cikkek látnak napvilágot. Az Egyedül vagyunk szeptemberi számában Csuzy Mihály tollából Egy költő s egy folyóirat sírjánál13 címmel olyan írás jelenik meg, mely Babits után a Nyugatot is legszívesebben a föld alatt tudná. „A mai Nyugat: epigonok, herbertek, albínók tanyája. Még a jó hang is megfúl hasábjain. [...] Útját megfutotta, idejét betöltötte - ha lenne kegyelet a sírgondozók9 Vas 1990. 242.

10 Szabó Zoltán: Babits temetésén. Jelenkor 1941. 16. sz. aug. 15. 2.

11 Hunyady Sándor: A gyászoló közönség. In: B.-Emlékkönyv 284.

u Vas 1990. 242.

13 Csuzy Mihály: Egy költő s egy folyórat sírjánál. Egyedül vagyunk 1941. 9. sz. 8.

250