Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
BÁRSONYSZÉK VAGY TÜZES TRÓN Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként
nyúló, anyagi következményekkel járó személyes felelősség valóban időzített bombaként ketyegett Babits életében, mely József Attila öngyilkossága után akkorra detonációval robbant, hogy Babits fejére a kritikák, szemrehányások, vádak és átkok repeszdarabjainak tömege hullott. Annak ellenére, hogy az alapítvány személyes és nem testületi döntésen alapuló intézménye oly sok támadásnak lett alapja, Babits maga mégsem bánta meg, hogy elvállalta a kurátorságot, s felvállalta a vele járó felelősséget. Pedig a ráruházott hatalom nem megbecsülésének növekedését hozta magával, hanem komoly lelki terhet jelentett, kortársi fogadtatását természetes medréből elterelte, hiszen egyrészt nemcsak döntéseit, hanem személyét és müveit is támadások kereszttüzébe állította, másrészt a kegyét keresők hadát zúdította rá, s nem tudhatta, mi a valódi tisztelet, s mi a hízelgés. Harmadrészt azok tollát visszafoghatta a ku- rátorság ténye, akik talán tényleg szívből dicsérték volna. A Babits Emlékkönyv több írása tanúskodik ez utóbbi érzésről. A szerzőként nem túl jelentős Dallos Sándor írása igen jellemző e szempontból. Fiktív levelet küld Babits „túlvilági címére”, melyben töredelmesen megvallja, hogy sokáig „az ellenfelei és tagadói közé” tartozott, majd azt is, hogyan kezdte el tisztelni őt, anélkül, hogy személyesen ismerte volna. Dallos történetéből a mi szempontunkból most csak az a mozzanat a fontos, hogy részletesen leírja zavarát, melyet akkor érzett, mikor 1938-ban megkapta a Baumgarten-díjat. Az elnyert kitüntetés amennyire kötelezte őt, „legalább ugyanannyi gátlást is” jelentett számára, hogy a költővel felvegye a személyes kapcsolatot. Csak Babits halála után, a hivatalosan elvárható hála erkölcsi gátja alól felszabadulva tud őszintén szólni hozzá. Illyés Gyula a másik, aki bevallja ezt a paradox érzelmi helyzetet. „Most bontakozik a magányból, az ezerféle elzártságból és bezártságból. Első alkalom, hogy szabadon írhatok róla.”69 Egy késői beszélgetésben Keresztury Dezső arra mutat rá, hogy az alapítvány által kapott intézményes hatalom Babits presztízsének ellentmondásos változását hozta, a kuratóriumi „bársonyszék” inkább „tüzes trón” volt számára, „töviskoszorúval a fején volt király, és nem koronával”70 Mégis az alapító halálának tíz éves évfordulóján Babits határozottan kiállt a kuratórium működésének szervezeti felépítése mellett, egyértelműen vállalva a személyes döntéssel járó felelősség minden ódiumát. „Baumgarten azt akarta, hogy ajándékának részeseit az én ítéletem válassza ki, az én ízlésem jelölje meg, s aki az irodalom törvényeit és lényegét ismeri, bizonnyal bölcsnek fogja találni azt a rendelkezését, hogy irodalmi kérdések eldöntését nem testületre vagy szervezetre, hanem egy író irodalmi 69 Illyés Gyula: Az ismeretlen. In: B.-Emlékkönyv 193. 711 Keresztury Dezső: A Baumgarten Alapítvány és Babits Mihály. Beszélgetés KelevézÁgnessel. Újhold-Évkönyv, 1987. 2. sz. 354. 244