Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
BÁRSONYSZÉK VAGY TÜZES TRÓN Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként
letlenül igazságtalan kritikus és nehéz anyagi körülmények közt élő, támogatásra esélyes jelölt, ebben a helyzetben csak rosszul járhat. A jól ismert történet legfájdalmasabb időpontja, amely világosan megmutatja az egymásnak ellentmondó szerepkörök összekuszáltságát, a helyzet valóban tragikus mélységét, 1935 decembere. A kurátorok ekkor már elfogadták Kosztolányi javaslatát, hogy az egyik fődíjat József Attila kapja. Ám november 25-én A Reggel című lapban megjelenik József Attila Én nem tudtam című szonettje, a következő ajánlással: Babits Mihálynak hódolattal. Az irodalmi visszaemlékezések szerint az ajánlás Kosztolányi unszolására került a cím alá. „Helyre kell hozni A Toll-beli kritikát, különben sohasem kap Baumgarten-díjat.”66 Babits viszont, meglátva a neki dedikált szonettet, éppen ellenkezőleg reagált, mint amit elvártak tőle: magát a hódolatot érezve kompromittálónak, élve személyes kurátori jogával, megváltoztatta a döntést. „Úgy érzem, éppen most nem adhatom ki a díjat József Attilának. Bizonyítékot szolgáltatnék önmagam ellen azok számára, akik állítják, hogy csak annak adok díjat, aki hódol nekem.”67 így ebben az évben csak jutalmat kapott József Attila. A felfokozottan kritikus légkör, amely teljes gőzerővel kereste az értékelési hibákat, a végrendelet szellemével ellenkező mozzanatokat, a személyes elfogultság jeleit, kézzel fogható módon kontraszelektíven hatott a döntés mechanizmusára ebben az esetben. A díjat a botrányosság határát súrolva 1937-ben sem kapta meg József Attila, pedig tehetsége alapján megérdemelte, nehéz anyagi helyzete alapján pedig kiérdemelte volna, hogy a kiválasztottak közé tartozzék. Babits nyilván nem sejtette, hogy a halogatás, mely más írók esetében is jellemezte őt (például Nagy Lajos, Füst Milán díja), most végzetesen későre tolja a döntést. Ugyanis hiába született meg a díj 1938-as odaítéléséről a kurátori határozat még József Attila halála előtt, s hiába tudta az eredményt a költő maga is, a nyilvánosság előtt mindez ismeretlen maradt. A posztumuszként megkapott díj pedig csak olaj volt a tűzre. A szárszói halál után egy addig soha nem tapasztalt hevességű támadássorozat indult meg Babits ellen, melynek bűnbakképzési jellegére Tverdota György hívta fel a figyelmet, s melynek egyik legfontosabb aspektusa az volt, hogy „József Attila elismerése csak Babits (irodalomszervezői) presztízsének megrongálása révén látszott lehetségesnek”.68 Fontos mozzanatra kell itt felfigyelnünk: a harmincas évek végén már kevésbé támadták Babits írói presztízsét, aki ekkorra háta mögött tudhatta nem egy fontos kései alkotását a Mint különös hírmondótól kezdve az Ősz és tavasz között című verséig. Ekkor főleg irodalomszervezői, szerkesztői tevékenységét, emberi habitusát, erkölcsi érzékét kritizálták. Az alapító oklevél hármas szempontrendszeréből következő belső ellentmondások feszítő ereje, az irodalom természetes határain messze túl66 Vágó Márta in: KJA I. 813. 67 Basch Lóránt: Egy literárispör története. 408-433. In: Basch 2000. 112. 68 Tverdota 1998. 190. 243