Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

BÁRSONYSZÉK VAGY TÜZES TRÓN Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként

esztétikai és egyúttal emberi megítélésének terepén robbanjon, méghozzá olyan erővel, hogy fogadtatásának mikéntjét szinte máig befolyásolja.

Basch Lóránt egyik kéziratban maradt, vázlatos összefoglalásában mutat rá legpontosabban a Baumgarten-díjnak arra az egyedi sajátosságára, amely „más díjaktól megkülönbözteti és külföldi vonatkozásban is egyedülállóvá teszi”, vagyis arra, hogy nem egy bármely szempont alapján összeállított testület, hanem „egy két tagból álló kuratórium dönt a díjak odaítélése tekintetében, valamint az alapítvány ügyében: egy író, aki az irodalmi és egy jogász, aki az anyagi és emberi (tágabb értelembe véve politikai) szempontok érvényesítésére hivatott.”44 Amikor a húszas évek végén Babits ezt a kiemelten fontos, személyre szóló megbízatást megkapta, irodalompolitikai és művészi szempontból egyaránt válságosnak nevezhető helyzetben volt. Az a meredeken felfelé ívelő általános ismertség és megbecsültség, mely a háború évei alatti bátor kiállásai és hivatalos meghurcoltatása nyomán kezdődött, gondoljunk a Játszottam a kezével, Húsvét előtt és a Fortissimo népszerűségére és viharos hivatalos fogadtatására, s amely 1918 őszén egy Európához szóló kiáltvány fogalmazásával konkretizálódott, és 1919 elején, egyetemi előadásainak hallatlan látogatottságával tetőzött, olyan vezető helyet jelölt ki számára, mely Ady halála után a költőfejedelem virtuális rangját egyértelműen ráruházta. Ez a széles konszenzuson nyugvó, kiemelt vezető szerep hullott darabjaira a Tanácsköztársaság bukása után. Az ellentmondásos kor maga sem volt alkalmas egy Ady-típusú, népvezéri szerep továbbvitelére, s Babits szélsőségektől tartózkodó, mérlegelő, ám valódi lényegéhez hű álláspontja, melyet a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomásában fogalmazott meg, szükségszerűen ellenségeket szült számára jobb és baloldalon egyaránt, nemcsak régi vitapartnerei, hanem hajdani irodalmi harcostársai - gondoljunk elsőként Hatványra - sorában is. Ezt a megváltozott megítélést súlyosbítja az a költői és poétikai válság, mely nyilván éppen e történelmi helyzettel összefüggésben is, a húszas évek folyamán Babits költészetét jellemezte. A költői elbizonytalanodás újabb presztízsvesztést szült, a negatív visszhang pedig továbbmélyítette a válságot és keserűséget. Kialakulnak a fájdalmas kortársi és nemzedéki konfliktusok. Saját helyzetének önkritikus és önmarcangoló ismeretét jelzik a húszas évek első felében született visszatekintő, öntükröző verseinek nagy szimbólumai is: Cigány a siralomházban, Istenek özvegye, Holt próféta a hegyen.

1927 januárjában, ebbe a vitáktól és kritikáktól terhelt, kényes helyzetbe robbant be Baumgarten végrendelete, amely radikálisan átrendezte a költő körüli viszonyokat: Babits személyes emberi és esztétikai ítéletét tette etalonná, annak súlyát jogi felhatalmazással növelte meg, és gazdasági következményekkel tette kiemelten jelentőssé. A hivatalos kereteken kívül álló, semmilyen valódi ranggal és hatalommal nem rendelkező költő esztétikai értékrendje intézményesül egy

44 Basch Lóránt: A Baumgarten-díj története. OSzK Fond 145/332.

235