Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

BÁRSONYSZÉK VAGY TÜZES TRÓN Babits presztízsváltozásai a Baumgarten Alapítvány kurátoraként

pillanat alatt, s lesz a kulturális, vagy még pontosabban a kultúrpolitikai élet egyik meghatározó eleme. Baumgarten virtuálisan a legfőbb bíró szerepét osztotta ki Babitsra, aki így méltó lehet arra, hogy anyagi következményekkel járó ítéletet hozzon müvek és emberek felett. Egy költői világkép alapján kialakított esztétikai értékrend ettől kezdve már nem irodalomtörténeti elemzés tárgya, hanem olyan jogi úton hozott Ítéletté laposodik, mely megfellebbezhetővé, vagy akár kifutyülhetővé válik. A művészi kvalitás önmagából táplálkozó hitele menthetetlenül összekeveredik külső (jogi, gazdasági, politikai) tényezőkkel. Ez a hirtelen intézményes formát öltő rang- és szerepváltás vihart szült volna akkor is, ha Babits akár az öreg Victor Hugo szintjével megegyező társadalmi megbecsültségnek örvendett volna. De nem rendelkezett. Nem kritika, hanem dicséret formájában Alexander Bernát, Babits régi tanára, mutatott rá a szokásos előzmény nélküli felhatalmazás váratlan fordulatára, arra „a szokatlan, elképzelni is szörnyű tényre, hogy Magyarországon valaki irodalmi díjak kiadását ne az Akadémiára, vagy valami társaságra bízza, hanem Babits Mihályra. Ki az a Babits, akadémikus? Soha nem volt szó róla. Vagy Kisfaludista? Dehogy. Babits tehát hivatalosan senki és semmi.” Ami Alexander szerint mégis alkalmassá teszi Babitsot e feladat ellátására egyrészt írói kvalitása, hiszen ha itthon nem is értékelik hivatalosan sokra, de „Németországban azt írják, hogy nagy európai író”, másrészt az, hogy soha „nem hagyta cserbe meggyőződését. [...] Baumgarten fejedelmi adománya annak szól, akinek tehetsége nem nagyobb és tisztább irodalmi jelleménél.”45

Amit Alexander elismerésként fogalmaz meg cikkében Babits emberi és írói presztízsének jellegéről, éppen az lesz a vita tárgya a továbbiakban. Ettől kezdve Babits minden megnyilatkozását, művét soha nem tapasztalt módon kezdték el vizsgálni, latolgatni: támadni vagy dicsérni. A kettészakadt irodalom, Az írástudók árulása, az Ady-per, de még a Nyugat szerkesztőváltása körül kialakuló heves vita mögött is Babits művészi hitelének állandó megmérettetése, újraértékelési folyamata zajlik, és rejtett módon ott munkál a kérdés: elegendően nagy-e művészi alapja, megvan-e még erkölcsi jogosultsága ahhoz, hogy anyagilag súlyos döntéseket hozzon. Kurátori helyzete a kritika legszélsőségesebb formáit szüli: ki feltétel nélküli dörgölődzéssel feldicséri, ki elvakult formában pocskondiázza személyét és művét. Schöpflin így foglalja össze a helyzetet: „Hetek, hónapok óta mindenfelől, a legellentétesebb helyekről folyik ellene a támadás, amely költői értéke, irodalmi pozíciója, sőt emberi jelleme ellen is tör. A politika szélsőjobbjáról és szélső baljáról jönnek ezek a támadások, de koncentrikusan egy cél felé vannak irányítva: Babits Mihály hitelét megingatni, őt a közönség előtt kompromittálni s ő rajta keresztül a Nyugat pozícióját gyengíteni.”46

Nádass József cikke a Korunkban, mely az első díjkiosztás után jelent meg,

45 Alexander Bernát: Baumgarten Ferenc. Az Újság, 1927. január 27. 1.

46 Schöpflin Aladár: Hajsza Babits Mihály ellen. Nyugat, 1930. máj. 15. 10. sz. 763-766.

236