Hegyessy Gábor: Borsod-Abaúj-Zemplén megye cincérfaunája (Budapest, 2013)
Az adatok értékelése, természetvédelmi vonatkozások
fűzvesszők használatának csökkenése, a fonott utazóládák kiszorulása miatt országosan ritkává vált. A Földközi-tenger partján tenyészik. A védett, Natura 2000 listán is szereplő, hatalmas termetű gyászcincér ( Morinus asper funereus /Mulsant, 1862/) az egész Északi-középhegységben csak néhány elszigetelt pontról ismert, s ugyanez a helyzet a tájjal szomszédos szlovákiai előfordulásánál is. A szubmediterrán elterjedésű, repülésre képtelen bogár gyakori a Dunántúl nagy részén a Visegrádi-hegységig, ám a Duna vonalától keletre csupán néhány példányát őrzik múzeumaink. Hasonló elterjedésű a virágos kő- risesekben tenyésző feketeszélű aprócincér (Tetrops starkii Chevrolat, 1859), bár ennek kis reprezentáltsági mértéke testméretének is tulajdonítható. Az újabban inkább a ligeti zsályáról ismert, védett macskaherecincér (Pilemia hirsutula /Frölich, 1793/) az Alföldön a Tisza középső szakaszánál helyenként gyakori, csupán feltételezhető, hogy terjedőben van megyénk hasonló élőhelyei felé is. Egyelőre csak a 19. század végének adata áll rendelkezésünkre. A fémkék dudvacincér (Opsilia molybdaena /Dalman, 1817/) valós tápnövényének, az erdei gyöngykölesnek felismerése a Duna kisalföldi szakaszán csupán az elmúlt évtizedben történt. A növény nem ritka vidékünkön sem, az elmúlt évtizedekben mégsem sikerült a cincér egyetlen példányát sem megtalálnunk. Ráadásul e faj évszázados példányai már nincsenek meg a múzeumok gyűjteményében, kelet-európai elterjedése pedig még nem bizonyított. A déli bogáncscincér (Agapanthia cynarae /Germar, 1817/) Magyarországról csak néhány példányban ismert, míg a mediterrán terület bogáncsos legelőin kifejezetten gyakori. Valós, itt tenyésző jelenkori populációit ezért kétségesnek tarthatjuk. Ugyancsak néhány egyede került kézre hazánkból az orosz fenyvescincérnek (.Monochamus urussovi /Fischer v. W. 1806/). Még a Szovjetunió tajgájából az 1980-as évek végén behurcolt rengeteg (a záhonyi fadepóban harsogóan rágó lárváiból sikerült kinevelni többet), az országunkban széthurcolt faanyaggal együtt sok helyről bizonyított példánya ellenére sem került elő az újabb évtizedekben. Valószínűleg nem felelt meg számára a szárazabb, melegebb klíma. Európában csak a Balti-tenger körüli országokban él. Közép-Európában egy rokon faja, a nagy fenyvescincér (Monochamus sartor /F. 1787/) él többek között a Kárpátok lucosaiban, amelynek példányai az 1950-es években előkerültek a Zempléni-hegységből is. Már azt hihettük, hogy fél évszázadi adathiánya kipusztulását jelenti, amikor az elmúlt években újra több egyede került elő különböző farakásokról. így ezt a fajt jelenkorunkban is (hazánkban kizárólag a zempléni-hegységi fenyvesekben) te- nyészőnek kell tekintenünk. A többi, csak irodalomból hivatkozott cincérfajunk állományait azért tekintjük valósnak, mert vagy több helyről is előkerültek a tájainkról, élőhely-igényük is megfelel adottságainknak, vagy kifejezetten az újabb időkben sikerült ezeket megtalálni, s publikációik is frissek. Újabban előkerült fajok (egy részük már közlésre került): Callimoxys gracilis (Brullé, 1832) (Kovács és Hegyessy 1999) és most a Cserehátból, Cerambyx miles Bonelli, 1823 a Zempléni-hegységből, Cerambyx welensii Küster, 1846 a Bükkből (Kovács etal. 2012), a Clytus tropicus (Panzer, 1794) első adata a Bükkből származik, Glaphyra minimus schmidti Ganglbauer, 1883 (Kovács et al. 2000), Lioderina lineáris (Hampe, 1870) (Merkl et al. 1996), újabban a Zempléni-hegységből, Monochamus sutor (Linnaeus, 1758) valószínűleg behurcolt példánya egy körülöttünk, a Kárpátokban elterjedt, a lucosokban másutt gyakori fajnak, Necydalis ulmi Chevrolat, 1863 (Kovács et al. 2010), Poecilium glabratus (Charpentier, 1825) (Kovács és Hegyessy 1997, 1999), Saperda similis (Laicharting, 1784) (Kovács 1998), (Kovács etal. 2000), Semanotus russicus (Fabricius, 135
