Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)

Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915

SZERB FRONT 1915 I 467

Összecsucsorította a száját és duzzogva feleli:- Mert az apámra haragszok. Elprédálta a vagyont.

Az apjára haragszik. Az apja nyilván régen meghalt már.- Más senkije sincs, Bozsics?- Volt, volt... nincs... minek.

Bozsics azután elmondja, hogy ő négy gimnáziumot járt, de azután szakácsnak kellett mennie. Itt is ő segít a főzésnél. Nehogy azt gondoljam, hogy itt semmit se csinál. Mindent behord, mindent kivisz, mindent rendben tart. Erre nyilvánvalóan büszke is.- Hát Bozsics - mondom erre neki -, szeretne-e innen eljutni?- Dehogy, szeretnék - mondja. - Nem mennék én innen el.- Hát itt jó dolga van?- Jó. Aztán minek mennék el? Még egynéhány nap, azután: le a gödörbe.

Kötelességszerűen vigasztalom:- Dehogy le - mondom. - Hiszen maga még hatvanötnek se látszik. Erős. Egészséges.- Az igaz.- No látja. Egészen fiatalember.- Én? - mondja elgondolkozva. - Én azt hittem, én vagyok a legöregebb ember a világon.- Ah, elél még maga sokáig.- Nem kívánom - mondja a fejét csóválva. - Elég volt már. Semmi bajom, de már elég volt. így vakon elég egy-két évig élni. Azután jobb, ha kiviszik az embert, oda e.

Hátrafelé mutat. A temető felé.- Hm... ilyen messze elkerülni hazulról?- Hát: ugyanaz a föld ez is, mint az otthoni - mondja derülten Bozsics.

Bozsics nagyon derülten beszélget a földről, amelyben pihenni fog;

azután újra elmondja, hogy ő itt nagyon jól van, és hogy innen semmiképpen el nem menne. Azután megkérdezem tőle, mit csinálnak ők voltaképpen itt a kolostorban napról-napra és évről-évre.- Élát - mondja éneklő gyerekhangon - imádkozunk, dolgozunk, aaal- szunk, feeelkelünk, a templomban ha-ran-go-zunk és imád-ko-zunk...- Hát a fő tisztelendő úr mit csinál?- Hát ő is imádkozik, o-o-o-lvas, számadást csinál, ül a napon, g-o-o-on- dolkozik...

Az időnk letelt. Indulunk. Elbúcsúzunk Bozsics-Karácsonyi Istvántól és a kolostor másik lakójától, a látótól, akinek szelíden és alázatosan mosolyognak a ráncai. Sok jókívánsággal bocsátanak útnak.

Az út síkos és jeges. A hegyoldalon lassan bocsátkozunk lefelé. A lovak vigyázva lépegetnek. Lassanként kinyílik előttünk a Morava-völgy komor