Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
438 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI- Aha! Haha! Engedtem volna én, hogy a szerb hajtsa visszafelé a marháját? Nem engedtem volna. Ökre van, tehene van? Ide vele. A szerb marha mind ott főne az én konyhámon. Neki mindegy volna, nekem jobb volna. Elállják itt az utat a szekerekkel, az ökreikkel, teheneikkel. Engedném én? Nem engedném. Azután itt fekszik a dög az árokban. Én mindent elvennék a szerbtől. Én el. Mindent. Hia, hia! Hia, hia! Szép meleg nap van. Dél felé jár az idő. Az út szélén gyalogos katonák mennek előre a nehéz felszerelésben. Fáradtan mennek. Fröhlich megjegyzi, hogy úriember kocsin jár, azután - hiá! hiá! - elébe vág egy nehéz ágyúütegnek és bár a nehéztüzérség teljes mértékben bírja a tetszését, megjegyzi, hogy a véleménye szerint a nehéz ágyúknak legalább olyan fürgén kellene mozogniok, mint egy prágai fiákernek. Az út lassan megint dombnak felfelé megy, és az út szélén házak tűnnek fel. Elszórt házak, feldúlt házak, Jddöntött kerítések: egy szerb falu, Slepak falu, ahol tegnapelőtt még heves harc volt. Az úttól jobbra két ház között katonasír német sisakokkal; az úton pedig, árokba félig beleesve, az árokszélen félig lógva egy szürke rongycsomó. Ember? Az arca nem látszik, valaki rongyos takarót terített rá. De a következőnek már látszik az arca, barna arc, fekete bajusszal; két sáros keze a levegőt markolja, üvegszeme felnéz a kék égbe. Szerb katona. Halottak az útszélen. A házak között. A kerítések mellett. Kint a mezőn. Szürke rongycsomók, sáros emberarcok, sáros kezek, amelyek olyanok, mintha barna viaszkból volnának öntve. Tíz, húsz, harminc halott. Fent, a kis erdőben van még pár száz. A falun át szakadatlanul ömlik előre a Kövess-hadsereg trénje; az átvonulok vetnek egy-egy pillantást a halottakra; a falu házaiban katonák járnak ki és be, parasztok, férfiak, nők, jönnek-mennek és észre sem veszik a halottakat. Katonai parancsnak kell őket a testvéreik eltemetésére kényszeríteni. Fröhlich különös figyelmet szentel minden halottnak.- No - mondja -, te jól kikerested magadnak a helyet. Puhán fekszel. Az eső is megvert kicsit az éjszaka, attól bámultál meg. - Hát te mit keresel a levegőben? Mi után kapkodsz? Hát látod-e, hát kellett ez nektek? Ha mindenáron itt akartatok feküdni a sárban, no jó, akkor igazatok volt. De hát itt akartatok feküdni? Akkor meg minek kezdtetek velünk? Hát olyan ember vagyok én, akivel kukoricázni lehet? Ugráltatok, hadonásztatok; most itt fekszetek. El a kézzel, le a kézzel, meg ne mozdulj, csend, hapták. A szerb katonák nem mozdulnak. Fröhlich sustorog a bakon, a lovak húznak, megyünk előre, és Fröhlich ördögi nevetéssel fordul hátra egy nehéz szekérhez, amelyet elhagyott. Sok óra óta haladunk már előre; most a Grúza megdagadt, sebes vize mellett megyünk; elhagytuk Guberevácot és befordulunk a hegyek közé, Zakuta falu felé. Az országút is rettenetes volt, de ami most jön, azt egy megőrült ördög fantáziája gondolta ki. Fröhlich bugyborékol, liheg és jajgat a bakon, káromkodik a
