Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
SZERB FRONT 1915 I 437 amelyet át kell gázolniok, és isznak belőle. A kocsis engedi őket. Engedi őket - mondja erre Fröhlich magában a bakon. Engedném én őket? Nem engedném őket. Én, Istenuccse, nem vagyok olyan ember, aki engedné, hogy a lovai az úton egy patakból igyanak. Én nem. Fröhlich beírt magának egy dicséretet és ezzel mehetünk tovább. Az út szélén házak vannak, csinos kis házak a szelíd domboldalon; az egyik háznak az udvarán gyerekek játszanak. Játszanak - mondja erre Fröhlich magában. Engedném én, hogy játsszanak? Nem engedném. Én nem vagyok az az ember, aki ezt engedné. Ha majd felnőnek, akkor ők kezdik el a háborút. Ha egyszer háború, legyen háború. Válogatnék én öregben, fiatalban, ha én parancsolnék? Nem válogatnék én. Én tudnám, hogy kell őket leszoktatni a háborúról. Én istenuccse tudnám. Alulról, Kraljevo felől tompa ágyúdörgés hallatszik. A nagy hadi- utakon azonban semmivel nem törődnek kevésbé az emberek, mint az ágyúdörgéssel. Ha sokkal közelebb volna az ágyúdörgés, még akkor is nyugodtan szunyókálnának a katonák, ha éppen volna egy üres negyedórájuk. Az ilyen messzi ágyúdörgést nem is hallják. Fröhlich azonban két extázis közben felfülel az ágyúdörgésre és így szól magában:- Mikor a gránát jön, az nem jó. Istenuccse nem jó. Ha sok gránát jön, az különösen nem jó. Ahová a szerb megy, mindenütt sok a gránát. A szerb mindig úgy ugrik, mintha meztelen üleppel csalánba ült volna. Fröhlich elmulat ezzel a gondolattal, azután hirtelen extázisba esik, mert kapaszkodóhoz érünk, az izgalma átragadt a lovakra, a lovak hipnoti- záltan húzzák a hintát - hia! hia! hui! hűi! - elhagytunk egy lassan előrekapaszkodó trénoszlopot, és Fröhlich sátáni nevetéssel mutogatja fehér fogsorát a visszamaradtaknak.- Én - mondja elégedetten - megyek előre. Az az ember vagyok én, aki visszamarad? Én nem vagyok az az ember. Én rendes ember vagyok, rendben tartom a lovaimat; én a hintóval ott vagyok mindig, ahol kell. Tartanátok ti is rendet, talán előrejutnátok ti is. De megy okos ember trénkocsira kocsisnak? Mentem én a trénkocsira? Okos ember hintón jár, és ott van, ahol kell - hia! hia! hiú! hiú! Az út szélén döglött lovak hevernek. Fröhlich elcseveg velük is. Rosszalja, hogy megszakadt ínnal és kiomló belekkel felfordultak az úton, holott kötelességük lett volna messze előrejutni még. A lovak elnyúltan hevernek a sárban és semmiképpen se reagálnak a Fröhlich megrovására. A lovak mellett azonban erre már döglött szarvasmarhát is lehetett itt-ott látni. Tehenet, ökröt, amelyet az elmenekült és lassan visszatérő szerb parasztcsaládok addig hajtottak visszafelé a rettentő úton, míg végre a barom nem bírta tovább. Az első döglött szarvasmarha Fröhlichet csak csendes fejrázásra bírta, a másodiknál és a harmadiknál azonban Fröhlich felkiált:
