Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965-1977 be épült agresszióról, a megszelídített „érdek”-ről, amely kipusztíthatatlan, és eleve gátja lehet egy kollektív igazság alapján elgondolt társadalmi rendnek. Kihez, melyik csoporthoz sorolható ez az ellentmondásokkal tűzdelt életút? A Szovjetunió kommunizmusával egykor szimpatizáló, majd azt az ötvenes években megtagadó baloldali értelmiségiekéhez? Vagy a velük rokon, de az eszmét megújít- hatónak tartó eurokommunistáékhoz? Netán a szovjetektől független távolkeleti reformerekhez, akik oly buzgón másolták és követték a gazdaság „magyar modelljét”? S ha már erre sincs egyértelmű felelet: azt is megkérdezhetjük: mennyire higgyünk annak a pesszimizmusnak, amely az utolsó évek jövőképét átszínezte? - Nem kétséges, Déry nem gyömöszölhető be egyik irányzatba sem. Folyamatosan kérdező és az egyértelmű ítéletektől tartózkodó magatartása már-már a posztmodernekkel való rokonságot is felveti; aminek kijelentése ellen ő tiltakozna a leghevesebben, hiszen élete végéig változatlanul és egyértelműen a szociális igazságkeresés és a szabadság elkötelezettje maradt. Úgy tetszik, akkor maradunk hűek Déryhez, ha egyenértékűnek tekintjük valamennyi felvetett vonását - azok látszólagos ellentmondásaival, bizonytalanba futó felvetéseivel -, s a részletek helyett az összképre figyelünk: olyan útkereső volt, akit a XX. század elején megragadott a társadalmi reform gondolata, s végigjárta a kommunizmus, a szocializmus eszméjének minden stációját - az álomtól a kételyen át a tagadásig. Hozzátéve mindehhez, hogy e gondolati pályát a XX. század magyar irodalmának egyik - Európában is elismert - klasszikusaként járta végig - új témakörökkel és a megszólalás, a kifejezés számos korszerű elemével gazdagítva prózánkat és költészetünket. * Kötetünk az életpálya sikeres, az európai - s részben a világhírbe - torkolló utolsó szakaszának az életműkiadásból hiányzó írásait tartalmazza. így nem meglepő, ha tartalomjegyzékére tekintve kevés igazán jelentős alkotást találunk, hiszen ezekben az években - nagyon kevés kivétellel - szinte minden nyilvánosságot kapott, ami Déry tolla alól kikerült. A legizgatóbbak természetesen közülük azok, amelyek cenzúrái is meggondolásokból nem jelenhettek meg, illetve amelyek a külföld számára készültek - különféle nyilatkozatok, interjúk, amelyekről a legtöbb esetben itthon nem is igen tudtunk. - A hazai kisebb-nagyobb cikkek, szerkesztőségi kérdésekre adott válaszok elsősorban életrajzi szempontból érdemelnek figyelmet. S ugyanezt kell mondanunk a hetvenes években rendszeressé váló rádió-, majd TV-interjúkról, amelyek már kezdtek hasonlítani a médiák nyugati sztárcsinálásához. Végül: holmi hordalékként szót kell ejtenünk a szép számban felgyűlt - a korábban írt műveket „képiesítő” - filmforgatókönyvekről, amelyek terjedelmességük ellenére már csak puszta dokumentum-értékűek. Igaz, kötetünk így is tartalmaz számos olyan alkotást, amelyek ismerete nélkül nem teljes az íróról alkotott képünk, így például a hetvenéves Gottfried Bermann Fischer köszöntését (1967), a provincializmus mibenlétét fejtegető tanulmányt (Szúrópróba, 1969), egy depressziós időszak önelemzését (Pszichikai állapot, 1972), a Levél az öregségről című vallomást (1974), a Thomas 16
