Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)

1967 - Illetlen válasz egy körkérdésre

1967 Rá kell azonban mutatnunk, hogy nem teljesen önálló a látszólag al­kalminak látszó válasz. A csillagokkal elválasztott hat tétel közül csak az első és a negyedik eredeti, a frissen fogalmazott. A második és az ötödik teljes egészében, a harmadik és a hatodik nagyobbik része sza­bályos átvétel a bécsi Forum 1963. évfolyamában megjelent Görbe tükrömben című tanulmányból; szövegét l. Sorsfordító évek X.-ben. 398-409. Az átemelést és az új felhasználást mind a két közlésnél melléhúzással jelöltük. Talán nem felesleges felhívnunk a figyelmet, hogy eredeti német meg­szólalásaiban Déry mennyire bonyolultabban és körülményesebben fejezi ki magát, mint választott anyanyelvén. (Ezt még e megnyilatko­zások fordításai is érzékeltetni képesek.) Tisztelt Szerkesztő Úr! Nem lenne szórakoztatóbb - az olvasónak éppúgy, mint a szerzőnek ha utóbbi ahelyett, megválaszolná a föltett kérdéseket, szerényen, tehát nem terjengősen, kifej­tené, miért próbálja a neki fölkínált kérdés-felelet játékot kedves badarságnak és sa­ját magát, amennyiben részt vesz benne, zughírlapírónak vagy a legjobb esetben is tréfacsinálónak tartani? Úgy vélem, minden tisztességes embernek, tehát az írónak is, joga van kételyt táp­lálni embertársai értelmével és ítélőerejével szemben, és ezt adott esetben karikatú­rává sűríteni. Továbbá azt hiszem, hogy az írónak szabad ezzel a joggal önmagával szemben is élnie, és magát titkos tökfejnek adni ki, aki többnyire az is - és mikor ta­lál ehhez jobb alkalmat, mint amikor azt hiszi, hogy véleménye van? Van az íróknak véleményük? Egyáltalán, megengedhetik maguknak, hogy véleményük legyen? Nem elég, ha csaponganak? És mennyire időtrablóbb és körülményesebb egy gondolatot röviden szavakba önteni, mint játékosan alakítani; és mennyivel kockázatosabb a szó, amelynél az ember nyugodt lehet, mint a játék a szavakkal, amelyik nemcsak a tiszteletet fejezi ki az örökké kétértelmű valóság iránt, hanem a saját dicséretes bi­zonytalanságunkat is. És mi haszna végül is, ha gondolata van valakinek, hogyha azt végül kritikusok, esztéták és politikusok fejtik meg? Nem is szólva arról, hogy a vé­lemények kétélűek; a környezet húsába vágnak, és a sajátunkba, s minek a mazochis­ta vérontás, mikor az embert amúgy is legyengítették már mások kielégített hóhér­igényei? Amikor véleményt kell kialakítanom és kinyilvánítanom egy írói alkotás­ról, úgy érzem magam, mint egy anya, aki saját gyermeke ellen tanúskodik, mert úgy éljek, nincs az a rossz könyv a világon, amit saját fantáziám torzszüleményének te­kinteni ne volnék hajlamos. Hát még a jókat! Jóllehet nem tudom, mi a jó és mi a rossz, kedvetlenséggel tölt el, és fölkelti gya­nakvásomat, hogy a rossz könyvek gyakran tűnnek föl a szememben mint sajátjaim karikatúrái, ám a jók sohasem mint elérhetetlen eszménykép. Ezért kedvelem inkább a rossz könyveket, amelyek nem okoznak csalódást, hiszen nem olvasom őket. Csa­93

Next

/
Oldalképek
Tartalom