Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1967 - Illetlen válasz egy körkérdésre
1967 lódást csakis a jó könyvek olvastán tapasztalok, ezt azonban nem annyira jellemem és ízlésem állhatatosságának szeretném felróni, mint inkább embertársaim mániájának, akik a világ dolgainak egyfajta nézetét feltételezik nálam. Mert mi is történik? Kialakítok egy megrögzött nézetet valamilyen könyvről vagy emberről, és aztán csak ámulok, amikor egy idő után nem értek egyet saját magammal. Az az igazság, hogy semmilyen nézetem nincsen. Nemcsak azért, mert anélkül sokkal jobban kijön az ember, hanem mert jóindulatommal való pimasz visszaélésnek tekintem, ha azt követelik tőlem, hogy ismerjek el valamit, amit - ha rendelkeznék vele - még álmomban is titkolnék magam elől. Én inkább igyekszem álmaimat éjszaka elnyomni és napközben szabad futást engedni nekik, hogy munkaóráimban játékosan, összefüggéstelenül és felelőtlenül viselkedhessek, mint az élet, amit írásaimban tükrözni vélek. Úgy alakul, hogy én nem alakítok ki magamnak gondolatot a világról, hanem van nekem ilyenem. És ezt látom a legjobb trükknek, amivel az író embertársainak tolakodó és felszínes riporterkíváncsisága ellen védekezhet. * Azt mondják, az irodalom a világot tükrözi. Milyen egészségesnek kell azonban lennie az írói érzületnek, hogy görbe tükör módjára ne bolondítsa meg a dimenziókat, ne cserélje föl a hosszát a székével, a felszínt a mélyével, ne képezzen egy kívánatosán gömbölyű idomból pocakot, vagy emebből egy ágyúgolyót, a rosszkedvű sovány alakból egy tragikus felkiáltójelet. Az író az igazságra gondol, de a maga igazságára, és csak Isten tudja, mennyire fedi ez azt a mozgásban levő képet, amelyet az élet pillanatnyi pihenő nélkül, könnyedén odavetve megmutat magából. Végül is a helyes áttekintés kérdése, hogy az író mit szab ki ebből a képből, és akaszt az íróasztala fölé. Az említett falon néha olyan puszta tájat látunk, hogy a szív szinte meghasad tőle, és az ember kísértést érez a szegény szerzőt saját vérével és velejével beoltani, hogy az végtére ne gondolja már azt, amit gondol. Másutt szelíden illatozó rózsakertek tárulnak szemünk elé, amelyek csupán egyetlen megoldást hagynak: a szemlélő azonnali öngyilkosságát. A töretlenül vidám életöröm nem kevésbé unalmas, mint a sivatag. A dektektívregények virgonc diadalmámora nem alábecsülendő hánytatószer, amivel - miként hallom - a híres angol államférfiak is könnyítenek szabad óráikon. Nem, nem könnyű a végletek közt kiismerni magát az embernek, és megközelítőleg helyes képet kiragadnia a perpetuum mobiléból, amelyben ember és állat, társadalom és bolygók beláthatatlan útjukat járják. Amikor végre a helyes világképet szögre akasztotta az ember, akkor ajánlatos még a részleteket is szemügyre venni, rájuk ismerni és szép arányaiknak megfelelően visszaadni őket. Árnyalat kérdése. A művészet árnyalatok kérdése. Egy oda nem illő vonás, és a világ eresztékei megroppannak. Nagy művészhez méltó feladat volna - amit mellesleg csakis nagy művész volna képes végrehajtani - az alkotói folyamat technikai oldalát leírni: nem a kiindulópontot, Pallas Athéné születését nemzője fejéből, nem a téma lassú vagy villámgyors megragadását, hanem a szívós, kitartó, türelmes munkát, amivel az író egy vesszőt a helyére tesz, vagy hosszas mérlegelés után egy ponttal helyettesíti. Egy jelzőt kitöröl, egy másikat vagy épp semmilyet nem 94
