Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1970 - Tóbiás Áron: Termékeny tagadás. Műhelybeszélgetés Déry Tiborral
1970- Akkor folytassuk az ítélet nincset. És aztán majd a többi kérdésre is rátérünk lassan. Most, amikor megjelent, előbb folytatásokban, ez a visszaemlékezés-sorozat, majd megjelent könyv alakban, nagyon sok reflexió támadt körülötte. Pro és konr- tra. Inkább kontra, ami ilyenkor már természetes. Mi a mondanivalód ehhez, hiszen neked van jogod, ha nem is az utolsó szó jogán, az utolsó előtti szó jogán szólni ...- Hajói értettem, akkor most a véleményemet kérdezed a könyvről alkotott idegen véleményekről. Ennek a kérdésnek nem nagyon örülök, mert nincs egyetlenegy olyan könyvem sem, amely ne keltett volna ilyen meglehetősen ellentétes véleményeket. Ezek a vélemények bármilyen megtisztelőek voltak is számomra, és bármennyire pillanatnyi örömet vagy pillanatnyi bosszúságot szereztek is, de alapjában véve, ha végignézek elvégzett munkáimon, nem sokat változtattak sem az írói természetemen, sem a mondanivalóimon, sem a gondolati világomon. Úgyhogy megismétlem: nem becsülöm alá ezeket a kritikai hangokat, de eddig soha nem voltak érezhető hatással munkámra. Mármost én veled szemben, lévén alapjában véve optimista lélek, inkább azon a véleményem vagyok, hogy a könyvemet jobbára helyeslőén fogadták. Mert ami ellenkezést kiváltott, az meglehetősen csacsi motívumokból, meglehetősen köznapi indulatokból alakult ki, nemigen volt érdemes arra, hogy az író is ráfigyeljen. Ezzel szemben egyrészt az érdemesebb kritikai hangok, másrészt pedig - amennyire ezt jól tudom látni - a közönségnek a visszhangja, az inkább engem támogatott, inkább támogatott engem, mintsem hogy támadott volna. De lehet, hogy ez is a gyakran említett rossz emlékezetemnek és természettől fogva való otpimizmu- somnak köszönhető, hogy nekem inkább az a véleményem, hogy ennek a könyvnek sikere volt, annak ellenére, hogy itt-ott ágáltak ellenem.- Nagy sikere volt, és volt az a bizonyos két pont, amiben tökéletesen neked volt igazad, természetesen. Mind a magánéleti, mind pedig - hogy mondjam? - az elmúlt politikai dolgoknak a rosszindulatú fölemlegetése, mivel mindkétszer olyan argumentumot, pontosabban álargumentumot találtak, ami egy írónál teljsen megengedhető még akkor is, ha nem lenne igazad, de igazad volt benne.- Reméljük. Már most mit mondjak neked? Folytatom ott, ahol az első mondatban elkezdtem, hogy ezeknek az én életrajzi jegyzeteimnek szigorú formájuk volt, tehát itt a forma is megszabta a tartalmat. Valószínűleg észrevetted, hogy életemnek csak azokat a részeit elevenítettem fel, amelyeket egyrészt természetesnek, fontosnak láttam, másrészt pedig amelyek olyan emberekkel voltak összefüggésben, akik már meghaltak. Azaz öregkori ravaszsággal kitértem az elől, hogy élő kortársakról is véleményt mondjak. Ez adja ennek a könyvnek az úgynevezett haláltánc-jellegét. Halottakat ébresztek föl benne abban a többé-kevésbé igazolható meggyződésben, hogy ezek a régmúlt figurák is alkalmasak arra, hogy a magam életét körülrajzolják. A magam életét, és amennyiben ez érdekes, a kornak az életét, vagy pedig a véleményemet arról a korról és véleményemet a világról általában.- Szükséges volt, hogy másokon keresztül idézd fel önmagadat?- Regényíró vagyok, amiből az következik, hogy nemcsak egyes szám első személyben beszélek, hanem figurákat beszéltetek, a világról is, de magamról is. 176
