Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1970 - Tóbiás Áron: Termékeny tagadás. Műhelybeszélgetés Déry Tiborral
1970 társa. Munkásságáról l. a vele készített interjúnkat in: A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Bp., 2000. 74-77. /A Petőfi Irodalmi Múzeum Könvei 11./- Eltelt két nap. Félbeszakítottuk a beszélgetést, hiszen az egy napos, az első napos nyári délben történt, itt Balatonfüreden. A visszaemlékezés A befejezetlen mondat körül forgott. Nem egészen az író, inkább a kérdező kívánsága szerint, aki egy kicsit saját élményeit akarta újra hallani az író oldaláról. Amikor eltelt két nap, visszatértem ide Balatonfüredre. Meghallgattuk a beszélgetést. Nekem tetszett. Pontosabban: nekem sok mindent adott. Gondolom, a fiatalabb generáció számára is nagyon sok mindent hallhattunk vissza az író oldaláról. Ezt a korszakot annyian tárgyalták már esztéták, irodalomtörténészek. Végre a leghitelesebb tanút, az írót is megszólaltathattuk. De Déry Tibornak is megvan a maga véleménye természetesen ...- Én kértelek arra, hogy hallgassuk meg azt, amit mondtam. Bizalmatlan voltam a nyilatkozatommal szemben. Modhatom: a legrosszabb várakozásaimt is felülmúlta ez a beszélgetés. Ennek több oka van. Kezdjük azon, hogy én általában nem szívesen nyilatkozom. Többféle okból. Az egyik: azt tartom, hogy az író a műveiben nyilatkozzék meg a világról. Lehetőleg azokban, amelyeket tisztára gondolatilag tud kifejezni. És ez valószínűleg mindig soványabb lesz annál, amit a munkájában tud megírni. Az is egy formája az írói megnyilatkozásnak, hogy elmondja a gondolatait. Én azonban rossz fogalmazó vagyok, még rosszabb rögtönző. Nekem papírra van szükségem ahhoz, hogy pontosan és tömören tudjak gondolkodni. Mihelyt az orrom alá tolod ezt a mikrofont, abban a pillanatban megzavarodom. Rosszul tudok beszélni, amint ezt az előbbi beszélgetés is mutatja. Nagyon nem szívesen hallgattam végig azt, amit mondtam. A negyedét, a tizedét sem mondtam el annak, amit ez alatt az ötvenöt perc alatt elmondhattam volna lényegeset. Az a benyomásom erről az eddig lefolyt ötvenöt percről, hogy egy rendkívül feledékeny, szószátyár öregember nyilatkozott itt, majdnem fegyelmezetlenül. Az öregkor fegyelmezetlenségével. Egyáltalán nem tetszik az, amit eddig mondám. Sokkal okosabb kérdéseket tettél föl nekem, mint amilyen válaszokat kaptál. Sajnálom, és elnézésedet kérem. Próbáljuk azonban, ha már ide fáradtál, próbáljuk meg folytatni ezt a beszélgetést úgy, hogy ez a véleményem magamról ne zavarjon meg téged. Elég, ha engem bosszant. Igyekszem majd valamennyire jobb tanulóként felelni a kérdéseidre, mint ahogy eddig tettem. Arra kérnélek azonban, hogy ne szorítkozzunk ennyire irodalomtörténeti és irodalomelméleti dolgokra. Jobb szeretnék arról beszélni: mi a véleményem az életemről, az életről általában, a világról. Ez talán érdekesebb is lesz, mert habár írtam egy könyvet, életrajzi jegyzeteket: az ítélet nincset, de ott a forma meglehetősen kemény. A tartalom sűrítésre szorított, aminek következtében ez a könyv is ugyancsak rendkívül töredékesen vall arról, hogy mit gondolok ma a világról. Nem számíthatok arra, hogy én - és kérlek, te se számíts rá -, hogy én most ezt nagyon bőven és közérthetően ki tudom egészíteni. Talán valamennyire folyékonyabban vagy, mondjuk, érdekesebben tudnék hozzászólni olyan kérdésekhez, amelyeket most tőled várok. 175
