Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)

1969 - Rudolf Hartung: A hit s mögötte az öncsalás. Beszélgetés Déry Tibor magyar íróval

1969- Természetesen gyerekkorom tájai és városai. Például a diinék Norderneyben, mögöttük a kilométernyi széles strand és a tenger a felejthetetlen illatával. Norderney szanatóriumában töltöttem gyermekkorom másfél évét. Egy másik példa: az umbriai táj, pontosabban, a kilátás perugiai lakásunk keskeny vécéablakából egy völgyre és messze mögötte Assisire és a Monte Subasióra. Meg a Quartier Latin Párizsban. A balatoni szőlőhegyek egy későbbi szerzemény. Ezt a kevés példát csak azért hozom föl, hogy világossá tegyem, ha egyáltalán érdekelheti az olvasót, hogy én a tájakat és városokat mindig csak érzelmileg, sohasem intellektuálisan tudtam birtokba venni. Egy város műkincsei alig-alig izgatnak. A személyes kötődés előfeltétele a lassan beérő intimitás, amit viszont csak egy hosszabb tartózkodás árán lehet megszerezni. Az utóbbi években azonban inkább csak pillantásnyi időm jutott a természetre.- Azt mondta egyszer, talán olvastam is valahol, hogy korábban hosszú időn át, azt hiszem, évekig, mindennap Marcel Proustot olvasott. Mit csodált benne leginkább? És hogyan viszonyul ma az ő műveihez?- Ugyanazzal a nagyrabecsüléssel és szeretettel. De óvakodnék hatásának a varázsát elemezni.- A befejezetlen mondat című regényének a témája, vagy egyik témája, az uralkodó burzsoázia és a proletáriatus közti harc, és az ön rokonszenve a munkásságé. Ön a marxista elméleti írók tanulmányozása révén, vagy azért lett szocialista, mert látta a kizsákmányoltak szegénységét és nyomorát?- Én polgári családból származom. Mint fiatal alkalmazottja annak a nagyvállalatnak, amelyet nagybátyám vezérigazgatóként irányított, beleütköztem abba a kérdésbe, hogy vajon lelkiismeretem előtt felelős lehetek-e azért, hogy munkásaim - én részlegvezető voltam - nem keresnek épp olyan sokat, mint nagybátyám, avagy ő épp olyan keveset, mint amazok. Megrémisztett, hogy a teljesítményelvet a természet is elismeri, s megrémiszt ma is az - jóllehet magam is egyre növekvő mértékben haszon- élvezője vagyok -, hogy a mi kommunizmus felé törekvő társadalmunk nem tudta elkerülni, hogy elvben elismerje ezt, gyakorlatilag pedig visszaéljen vele. Ifjúságomban az irodalomban kerestem segítséget. Kropotkinnál, csak később Marxnál. Amikor utóbb a vállalatunknál sztrájkot szerveztem, nagybátyám rövid úton kitett az utcára, ami engem mint nyilvánvaló igazságtalanság természetesen a plátói ellentétében erősített meg, vagyis egy lehetséges igazság hitében. Még ma is nehezemre esik, az élet adta számtalan cáfolat dacára, reményem képtelenségéről meggyőznöm magamat. Még ma is megpróbálok, talán jobb híján, szocialista maradni, miközben remélem, hogy már említett konokságom kisebb szerepet játszik ebben, mint az a mindenképp erősen csökkenő együttérzés, amit én mint szenvedő, mert ostoba teremtmény tanúsítok. Hogy jogom van-e együttérzésre és ezt felkínálni? A kérdés nyitva marad.- Egyszer leírta azt a mondatot, azt hiszem, A portugál királylány című kötetben található: „Ahol hit van, árnyékként követi az önámítás.” (L. bevezetőnket - B.F.) Azon a véleményen van, hogy ez a hit minden fajtájára vonatkozik?- Igen. S nem teszek különbséget a jótékony és a kártékony öncsalás közt. Mindkettő egyaránt gyűlöletes számomra. Az önámítás képességének köszönheti az em152